Elöljáróban le kell szögeznem: feleségem szerint olyan vagyok, mint Tuskó Hoppkins, nélkülözöm a lelki csipkéket. Márpedig Brian Doyle Ne hagyd el a hajót! című kötetét nehéz lelki csipkék nélkül olvasni. Sőt, ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk, igen bőséges csipkézettségre van szükség. Mindazonáltal a könyv jó. Nehezen olvasható, de jó. Sokkal jobb annál, mint az első oldalak után a hozzám hasonló, csipke nélküli Tuskó gondolná…

Burjánzó szövegtengeren
Brian Doyle kevéssé ismert szerző Magyarországon. Érdemes hát elmondani róla, hogy New Yorkban született 1956-ban, és több mint húsz éven keresztül dolgozott újságíróként Portlandben, Bostonban és Chicagóban. Jelenleg az oregoni Portlandben él családjával. A helyi egyetem lapjának szerkesztője, esszégyűjtemények, verseskötetek, novellák és regények szerzője. Írásai különféle lapokban olvashatók a világ számos pontján – The Atlantic Monthly, Harper’s, Orion, The American Scholar, The Sun, The Georgia Review, The New York Times, The Times of London –, valamint gyűjteményes kötetekben, mint amilyen a Best American Essays, Best American Science & Nature Writing és a Best American Spiritual Writing című antológia.
Hogy mennyire jó író, azt nehéz megítélni. Az tény, hogy stílusa egységes, zökkenőket, döccenőket, belső ellentmondásokat nem tartalmazó, egyedi stílus. És szörnyen idegesítő. Szövege úgy burjánzik, mint valami szecessziós indaköteg a délnémet lilianstyle hömpölygő ornamensein. Mintha valami szétfolyó monológot, szertefutó gondolathurkokat elmesélő belső beszédet, kacskaringós utakat bejáró, erőfeszítés – már úgy értem, logikai erőfeszítés – nélküli, zabolátlan éberálmot követnénk, úgy hullámzik a szöveg. De mégsem monológ. A fel-felbukkanó szereplők, de még az óceán, a megjelenő sirályok, csérek és patkányok is hasonló gondolatfutamokkal töltik meg a történetet.
Hogy egy ilyen szöveg a magamfajta, racionális elme számára igazi kínszenvedés, az egy dolog, mert másoknak láthatóan tetszik Doyle stílusa. Egyik regénye, a Mink River 2010-ben elnyerte a Foreword Reviews Év Könyve-díját. De a szerző kapott már három Pushcart-díj, megkapta a John Burroughs-díjat, valamint az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia irodalmi díját, olyan elődök után, mint például Kurt Vonnegut vagy Flannery O’Connor.
Na, ja, azok a lelki csipkék…

Érdekes történet, különös figurák
Ámde, ha a szöveget kellő ugrásokkal, kihagyásokkal és lendületes lapozásokkal olvassuk, meghökkentően jó történetté áll össze. Mi több, azt sem tagadhatom, hogy némelyik gondolatfutam annyira magával ragadó, hogy a hozzám hasonló, csipkézetlen lelkületű olvasó is képes belefeledkezni. Még lapozni is elfelejt…
Hogy ne pazaroljam a szót, ide másolok a fülszövegből néhány mondatot: „Declan O Donnell kihajózik az óceánra, mert elege van a világból és a többi emberből. Úgy határoz, egyedül száll vízre, önmaga lesz saját egyszemélyes univerzumának középpontja és kapitánya, aki nem tartozik senkihez, és akihez senki sem tartozik. Kénytelen azonban felismerni, hogy a világ nem így működik. Miközben egy titokzatos ellenség üldözőbe veszi, a sors és az óceán seregnyi különös, szórakoztató és veszélyes utast sodor az útjába. A magányos hajó lassan megtelik humorral és szeretettel, veszekedéssel és feszültséggel, no meg madarakkal.”
A rövid összefoglalóhoz a magam részéről hozzá tenném, hogy az utasok különös figurák. Van közöttük egy alternatív fazon, aki mellesleg tengerbiológus, egy nyomorék kislány, aki mellesleg képes beszélni a madarakkal, egy különösen megtermett polinéz asszony, aki éveken át férfiként járta az óceánt, egy miniszter, aki a csendes óceáni köztársaságról sző merész álmokat, egy jólelkű csavargó, aki majdnem találkozik a bátyjával, és végül egy kalóz-féle szerencsevadász, akit hőseink felrobbantanak…
Az utasokon kívül azonban mások is fontos szerepet játszanak a történetben, de róluk most nem beszélek, hiszen kell, hogy maradjon valami olvasnivaló, annak, aki úgy dönt, végigrágja magát Brian Doyle könyvén.

Okok és következmények
Bár a kiadó sehol nem említi, a Ne hagyd el a hajót! a – szerző Foreword Reviews Év Könyve-díjas könyvének, a – Mink Rivernek a folytatása. Bár Declan O Donnell belső beszédéből is kiderülnek az előzmények, az érthetőség kedvéért érdemes itt összefoglalni, mindazt, amit a főszereplőről tudhatunk. Declan egy csonka és igen hátrányos helyzetű családból származik, soha nem szeretett senkit és őt sem szerette senki. Érdekes módon, ennek ellenére sem lett pszichopata szörny, viszont egészen fejlett szociopátiát szedett össze. Egy szép napon tehát úgy dönt, véget vet az ürességnek és elindul egy még nagyobb üresség felé: kihajózik a világ legnagyobb vízfelületére, a maga által is csak „nagyobbacska koporsónak” nevezett tákolmánnyal. Célja az, hogy felelősség és döntési kényszerek nélkül, csak magában, és csak a maga kedvére, csak a saját pillanatnyi szándékainak, vagy inkább szeszélyeinek engedve élhessen végre. Mintha eddig nem így élt volna…
És ez egyébként a könyv egyik legnagyobb hibája. Declan O Donnell útját semmi nem indokolja. Hacsak az nem, hogy lesznek következményei, mély tartalmas, emberi következményei. Amiket persze a kapitány nem, de az író és az olvasó előre megsejthet.
Már, ha nem nélkülözi a lelki csipkéket…