Láthattuk már dicsőségesnek, de olyannak is, amiről érdemes lerántani a leplet. Vontak vele párhuzamot a 21. század keleti háborúival kapcsolatban. Tanulhattunk róla középiskolában – vizsgára készülve pedig Orlando Bloom (Mennyei királyság) lelki fejlődését néztük nagy lelkesedéssel. Ezután pedig azt állítottuk, hogy mindent tudunk a Jeruzsálemi Királyság működéséről, egészen addig, míg rá nem jöttünk, hogy farmerban is lehet szent háborút vívni (ami igazából csak összezavart). De most, eljött az idő, egy a nyugat számára is új perspektíva megismerésére: a keresztes háborúkat az arab kollektív emlékezet és írott források alapján mutatja be Amin Maalouf esszégyűjteménye, amely Magyarországon könyv formájában jelent meg 2014-ben.

Maréknyi keresztes sikere
Remek stílussal megírt, érthető szöveget olvashatunk, érdekes tényekről (amelyet tökéletessé tehetett volna a könyv szerkesztője, ha egy korabeli térképet mellékelt volna a földrajzban kevésbé járatos olvasók számára)! Igen, tényekkel, azaz korabeli forrásokból vett idézetekkel megtűzdelt történelemkönyvről lenne szó… ha nem próbálná a laikusok számára is érthető és élvezhető nyelvezettel megfogalmazni azt, ami az arab szájhagyomány emlékezéseiben él. Minden évszám, helyszín, személy pontosan a helyén van – még egy egyetemi történelemórán sem követelnek többet, mint ami ebben a csekély, háromszáz oldalas könyvben olvasmányos módon le van írva.
De mint írtam, a száraz tényeknél többet kapunk! Azokat az érzelmeket ismerjük meg, amik az arabok jellemét (és mint látjuk, történelmét) alakították abban az időszakban: a széthúzást, a kétségbeesést, az iszlám alapelveinek félremagyarázását. A „kiskirályok” korát. Észrevétlenül érteti meg velünk, hogy miért is lehetett a maréknyi, de egységes keresztes had sikeres egy olyan ismeretlen világban, amelyről csak legendákat hallhatott, ahol az utánpótlási vonalaikkal örökké baj volt, és ahol egy olyan egyszerű lépés, mint a kutak eltorlaszolása egész évtizedes haditerveket tehetett tönkre. Idegenek, felkészületlenek és nagyképűek voltak, de vallási fanatikusok, akikkel szemben az egymással marakodó, iszlámot csak jelképesen felvett türk törzsek nem tudtak versengeni. Alig három év alatt, néhány ezer lovag megalapította a Jeruzsálemi Királyságot a könyv első felében és az úr 1100. esztendejében.

Két évszázados népirtás
A szeldzsuk török birodalom és a fátimida Egyiptom között hát megalakult egy erős, független királyság, és az elkövetkezendő majdnem kétszáz esztendőben sikeresen túlél e két nagyhatalom között. Sőt! Az első száz évben megállás nélkül terjeszkedik! Hogyan lehetséges ez? Hogy még ekkor, az iszlám harmadik szent városának bevétele után sem nem fogták fel az arabok, milyen nagy veszélyt jelentenek rájuk nézve a talpig páncélba öltözött „frandzs” fanatikusok? Ezekre a kérdésekre kapunk választ a kötet második felében. Megismerjük az egyes birodalmak vezéralakjait, azok problémáit és politikai manőverezéseit. És elcsodálkozhatunk a sors furcsa fintorán, mely szerint az európai lovagok kérlelhetetlensége, kezdeti kegyetlenkedései, amikor városok gyulladtak fel, ártatlan ezrek haltak meg a kezeik által, még egy évszázaddal később is komoly hasznot hajtanak a keresztesek új generációjának. Így, amikor ezek közül már egy politikus alkatú herceg kerül a királyság élére, minden ellenfele kapva kap az általa felajánlott (előnytelen) békeajánlat után! Engem pedig elönt a szégyen, hogy sokan világszerte még ma is dicsőséges vállalkozásnak bélyegzik ezt a két évszázados népirtást…
Később tanúi lehetünk Egyiptom lerohanásának, majd Szaladin fellépésének, amely végre megfordította a hadiszerencsét. És bevallom, igencsak vártam már ezt az órát! Mert nehogy azt higgyük, hogy erről az időszakról és Jeruzsálem elestéről „mindent” tudunk! Bizony van, amiről megfeledkezett a forgatókönyvek író, például, hogy Szaladint azért hagyták egy hadsereggel Egyiptomban, mert róla feltételezték legkevésbé azt a rokonai, hogy valami világraszóló, önálló cselekedetet hajt majd végre. Hiszen testvérei közül a legképzetlenebb katonának számított, a hadsereg főparancsnoka pedig nagybátyja volt, ráadásul erélyesen tiltakozott is ez ellen az egyiptomi küldetés ellen.

Közelebb az arab lélekhez
Mégis, alig néhány év leforgása alatt sikerült Egyiptom urává előlépnie, majd egy „Jeruzsálem ellenes” összefogásba belekényszerítenie a széthúzó muszlimokat. Hogyan? Politikusként: szerződések, vesztegetések néha pedig egy-egy mérgezett tőr segítségével. A hadsereg pedig, mint legitimációjának támasza, leginkább csak egyik helyről a másikra vonulva adott nyomatékot szavának. Kiderült: az arab nép megmentője, az iszlám zászlóvivője, aki lemosta a veszteség gyalázatát a Próféta lobogóiról, egy megalkuvó, kurd férfiú volt, aki alig néhány igazi csatát nyert életében. Az új kor hőse!
Mint láthattuk a szerző végigvezet minket két évszázad történelmén, egészen az utolsó keresztes állam felszámolásáig, 1291-ig. Nevek, évszámok, csaták tömör összefoglalója (olyan dolgok, amelyeket másnapra elfelejtünk), ami mégis szórakoztató olvasmány, ám azt mondom, hogy valami másért kötelező olvasmány az arab kultúra iránt érdeklődők számára!
Ezen a könyvön keresztül közelebb kerülhetünk az arab lélekhez: mert most, a „modern keresztes hadjáratok” idején valószínűleg ugyanaz játszódhat le az arab civilek fejében, amelyről ez a könyv igen jó képet fest. A vezetőikben való kételkedés, a valláshoz való fordulás, a háborús övezetből való elvándorlás, és a kérdés, amelyet a könyv olvasása során még mi is feltettünk magunknak: a nyugatiak katonai sikereit vajon értelmezhetjük kulturális fölérendeltségnek az arabsággal szemben? Akkor, kilenc évszázaddal ezelőtt minden európai azt állította, hogy igen, én viszont ma biztos vagyok benne, hogy a válasz egy egyértelmű nem. De vajon mi a helyzet a mi évszázadunk jogosnak vélt háborúival?