Vannak olyan regények, amik egy-egy társadalmi réteghez íródtak. Szörnyű, hogy létezik külön „tini” és „mami” szerelemregény, képregényből és számítógépes játékok forgatókönyvéből (?) íródott folytatásos novella, és hogy még arra is találunk példát írott történelmünkben, hogy filmet regényesítettek meg annak nagy sikere miatt (ráadásul a Holt költők társaságát?!). Pedig ennek végképp nem így kéne történnie. Ez utóbbinál még az ellenkezője is jobb és értelmesebb… De sajnos ilyenkor történik meg a legrosszabb: a zárt közösség, ami saját rém rossz regényeinek örül, most kilép az utcára, és mindenkivel meg akarja ismertetni rajongásának tárgyát. Mert Hollywood és a bevételek, lett légyen akármilyen faék-bonyolultságú történet, legitimizálta annak létét! De már megint elkalandoztam… most nem vámpírokról, BDSM mániás milliárdosokról, vagy ork fenegyerekekről lesz szó, hanem mindezek alfájáról, az első könyvről, aminek a történetét sikerült a mozivászonra átültetni, és kultuszt teremteni köré: a Keresztapáról.

A semmiből hatalmat
Tegyük a színünkre a kezünket, és mondjuk ki: nem ismerünk egy olyan nőt sem (én legalábbis könnyű szívvel esküszök ezen kijelentés igazára), aki rajongana ezért a filmért, és el is olvasta volna a könyvet. Nem létezik ilyen, mert a könyvet, Mario Puzo a férfiak szájíze szerint írta, férfiaknak. A mi elménket hengereli le teljesen a gondolat, hogy a semmiből hatalmat kovácsolhatunk, melyet kegyes királyként oszthatunk a hozzánk hű emberek között (és az angol királynő személye csak erősíti a szabályt). Hogy hatalmasabbak lehetünk, mint az állam, ami gúzsba köti a gyengébbek kezét, hogy leszámolhatunk a velünk ellenszegülőkkel… és utódaink számára olyan életet biztosítunk, melynek előnyeit maradéktalanul kiaknázhatják úgy, hogy nekik nem kell majd olyan kemény morális dilemmák előtt állniuk, mint nekünk kellett. Mert ami a legvonzóbb minden ilyen könyvben és filmben, hogy a héroszunk mindig a jövőre gondolva cselekszik, és mások helyett hozza meg a nehéz döntéseket, ráadásul annak súlyával képes is együtt élni.
Most, hogy elveszítettem női olvasóim zömét, akár bizonyítottnak is vehetem: a Keresztapa című könyv a világ legnagyobb, de mégis specifikált, fogyasztó rétegéhez íródott. A férfiakhoz. És meg is maradt volna az ő szerény világukban, ha nincsen Al Pacino, Brando és Scorsese, akik rávették a könyvért rajongó férfiakat, hogy párjukkal együtt elzarándokoljanak a moziba, és megnézzék a Filmet.

A filmiparról és annak cápáiról
És itt változott meg minden. A bemutató után már nem csak a kevés, maffia „rajongó” férfi ismerte a történetet, hanem az egész világ. A kocka megfordult! Mindenki ismeri már a Corleonék vesszőfutását, Michael és az öreg Don erkölcsi dilemmáit, és azt, milyen kiutat próbált az alvilági ügyletekből biztosítani Michael a Corleonék következő generációjának. Azt viszont sokkal kevesebben tudják, hogy Mario Puzo megírta a Keresztapa folytatását! Majdnem három évtizeddel később megjelent az Utolsó keresztapa című regénye, mely (a Corleonék mintájára) a film és a szerencsejáték világába „menekült” Clericuziók küzdelmeiről szól.
Itt és most, a sokkból felocsúdva feltehetjük a kérdést: ha már folytatást írt a legendás regényhez (amely nemcsak hőseit, az írót is világhírűvé tette), miért nem a Corleonék későbbi történetét írta meg? A válasz talán abban a szomorú tényben rejlik, hogy ezt már kéretlenül (?) megtették helyette a filmesek, amikor trilógiává bővítették a Keresztapát. Puzo ugyanis – jó íróként – a Corleonék totális győzelmével abbahagyta a regényét, reményt és jó közérzetet hagyva olvasóiban. Ezt a kiváló lezárást viszont a „tárgyilagos” filmesek könnyen kihasználhatták, és a bevételeket látva folytathatták a már ismert történetet. Vajon Puzot ez ingerelte? Komolytalannak és pénzhajhászásnak tartotta? Biztos ki lehetne deríteni valami hasonlót, az azonban egyértelmű, hogy elkövetkező regénye, amely a Clericuziókkal foglalkozik, már a filmiparról és annak cápáiról szól. Arról, hogy a nagy stúdiók hogyan bánnak el a mit sem sejtő írókkal, vagy, hogy hogyan is alakul át a jó könyv egy dögunalmas, de sikeres forgatókönyvvé. Azt tárja a szemünk elé, hogy milyen világba is kell beilleszkedniük a „jó útra tért” maffiacsaládoknak. Vajon meg kell-e erőltetniük magukat, ha elhatározzák, ide akarnak tartozni?

Erőszak, halál és cselvetés
Legyünk nyugodtak, a stílus megmaradt: nem unalmas panaszáradatot olvasunk, erőszak, halál és cselvetés jellemzi ezt a késői könyvet is, a különbség csupán az, hogy az olvasó kénytelen összehasonlítani a két, a legális és az illegális világot. Elvileg könnyű választani közülünk, igaz?
De ahogy megismerjük a főszereplőket, és azt, ki, hogyan, milyen áron jutott el a most betöltött magas pozíciójába… rájövünk, tényleg dilemma előtt állunk, mely túlmutat az egyszerű erkölcsi döntéseken – mert ilyesmi már rég nem létezik egyik világ magaslataiban sem. Testek áruba bocsájtása, drog, félelem, halál, zsarolás, családi tragédia? Mindkét oldalon megtalálható, én mégis a „család” a Clericuziok pártját fogom, mert úgy viselkedek, ahogy egy olvasónak kell. Meghallgatom az író sugalmait!

Mert ezt teszi Mario Puzo, és mindezt egy nagy író stílusával és nagyvonalúságával teszi. Megtalálta a stílusát, le sem tagadhatja, hogy ugyanaz az ember írta a két könyvet, annak ellenére, hogy a témája és mondanivalója merőben más. Mégis, el tudta érni nálam azt, hogy mindkét regény során az általa főszereplőnek választott embereket ne csak megszeressem és tiszteljem, de meg is értsem. Ugyanannyira jogosnak és értelmesnek tűnik számomra Don Corleone szigorú keresztény erkölcsisége, mint ahogy Cross de Lena joga egy utolsó nagy átveréshez, mely után rengeteg pénzt zsebre téve próbálja otthagyni örökre az eddig számára otthont nyújtó Clericuzió birodalmat. Azt, amelyben, jobban bele gondolva, mi is szívesen élnénk. Ez az, amit egyetlen mozi sem volt képes visszaadni: az írói nagyság eszenciáját, azt, ahogy az író (akit alig ismerünk) az érzelmeinkkel játszott mindvégig.  De persze nem a könyv és írója, hanem egy érzelmektől mentes, lebutított forgatókönyv vezet a világhírhez. Szomorú.