Lassan másfél éve induló „újságírói karrierem” során – a rengeteg egyéb felfedezés mellett – arra is rájöttem, hogy ha mások által ajánlott könyvekről, vagy a nagy kedvenceimről írok, akkor egy idő után megnehezül számomra újféleképpen megfogalmazni: „ez jó”. Így, egyre többször vetem bele magam az ismeretlenbe egy – egy üdítő felháborodásban reménykedve. Mert dühből – mindenki tudja – fizikai munkát végezni sokkal könnyebb, mint ésszel, következetesen nekiállni. Miért ne lenne ugyanez igaz az írásra is? De most… egy könyvtári könyv segítségével a düh és felháborodás olyan fokára sikerült rátalálnom magamban, melynek megtapasztalása után egy hétig várnom kellett, hogy gondolataimat az artikulálatlan üvöltés formájából értelmes mondatokká tudjam formálni. E. S. Fischer Arab kalifák és hadvezérek titkos története című remekműve hozta el számomra ezt a katarzist.

Olvasófogó cím
Sajnos már a cím hamis elvárásokba taszítja az olvasót: a „titkos történet” jelző miatt azt remélnénk, hogy egy összeszedett, több évtizedes kutatómunka után megírt, különleges tudást összegyűjtő és bemutató könyvről van szó. Az első fejezet átlapozása után azonban világossá válik, hogy csupán egy olvasói tekintetet vonzó, olvasót lesajnáló alcímről van szó, amellyel saját könyvének fontosságát próbálja kidomborítani a szerző. Szó sincsen arról, hogy létezik egy hivatalos történet, amit ez a könyv valamivel kiegészít, inkább valami olyasmiről, hogy a szerző meg van győződve róla, hogy az európaiak, illetve a magyarok, egészen pontosan az ő olvasói semmivel sincsenek tisztában az iszlám majd tizennégy évszázados történelméről.
Mert hát miről is szól a könyv? – teszi fel ezek után jogos kérdését az óvatlan olvasó. Szívem szerint azt felelném, hogy a világ, a műveltség és a könyvkultúra sárba tiprásáról, de inkább csak annyit mondok, hogy a szerző egy rövidített történelemkönyvet próbált megírni. Mert ha a kötelező irodalmaknak, eposzoknak, a sportnak és a nyelvtanulásnak is vannak már rövidített, könnyített formái, akkor mi rosszat tehet a világgal még egy ilyen jellegű könyv? Így hát, az álnév mögé bújó Fischer megvette Benke József Arab történelem című könyvét, átfutotta és összefirkálta azt, majd gyakorlatlan, abszolút barbár retorikai módszerekkel megpróbálta értelmes egésszé összefűzni az általa kiemelésre méltatott részeket.

Tények és csodálkozások
A szerző számára nem volt elég az egyetlen (!) forrás átdolgozása, valami különleges, sajátos ízt akart belevinni az irományába, mellyel aztán a végromlásba döntötte könyvét, tőlem pedig elvette a könyviparba vetett hitemet. Mindenfajta szellemességet nélkülöző, önmagát túlságosan komolyan vevő, de mégis egy utcai beszélgetés stílusjegyeit magán hordozó megjegyzéseket hozzá fűzve majd minden tényhez, amit csak felsorolt! A könyvben pár mondat erejéig szereplő hadurakat „hülye” és egyéb finom jelzőkkel illeti, a disznókat „röfinek” nevezi, miközben vallásjogi kérdésekről próbál elmélkedni, ráadásul még erőltetett, egészen ötletszerű párhuzamokat is próbál húzni-vonni korokon és különböző kontinenseken keresztül, ezzel is bizonyítva, hogy ő nemcsak ennek, hanem minden témának a szakavatott tudósa.
Persze még az is lehetséges, hogy az ember elviselné az írót, ha ezért az áldozatért valamilyen tudást is kapna cserébe. Ha nem abból állna a könyv, hogy olyan tényekre csodálkozik rá a szerző, amiket egy Közel-Keletet kicsit is ismerő személy biztosan tud: hogy az al-ğazīra nem a tv adót, hanem az arab félszigetet jelentette eredetileg, hogy hibás mohamedánnak hívni a muszlimokat, vagy hogy a héber és az arab nyelv egyazon nyelvcsaládba tartozik. Mindezen hihetetlen igazságokra pedig egy középiskolás eszközkészletével igyekszik felhívni az olvasó figyelmét: többek között a caps lock állandó használatával és a mondatvégi írásjelek halmozásával.

Egy szörnyszülött jött létre
Ilyen külalak, és a laikus hozzáállás mellett talán nem is kéne feltennem a költői kérdést: vajon mekkora tudást hordoz magában az alig száz oldalnyi törzsszöveg? Az is csak a legendák és jól hangzó történetek szintjén mozog. Habár a könyv megpróbálja említeni a legfontosabb éveit és eseményeit az arab történelemnek, még a tények leírása közben is önmaga identitásával küzd: még mindig nem tudja eldönteni, hogy szórakoztató vagy ismeretterjesztő munka legyen (holott én már az első fejezet olvasása után tudtam). És nem is döntötte el: kettő között hát a földre zuhant, és egy szörnyszülött jött létre. Így, a fő dátumok megmaradnak, teszem azt Mohamed „futása”, az egyes dinasztiák bukása stb., viszont minden mást megpróbál leegyszerűsíteni és valami érdekességgel megjegyezhetővé tenni az olvasó számára – mindezen erőfeszítés annyira sikeres lett, hogy sokszor még a harcoló felek kilétével sem vagyunk tisztában, nemhogy a lezajlott csata pontos dátumával! Pletyka hasznosságú „tényekkel” van kiszúrva a szemünk…
És ez csak, ami „hirtelen” eszembe ötlött. Azt hiszem, nem kell leírnom, hogy ajánlom-e ezt a könyvet, mert a válasz egyértelmű. Értetlenkedésemet viszont nem tudom visszafojtani: hogyan jelenhetett meg nyomtatásban ez a kötet? Tényleg van ilyesmire igény? A Vagabund Kiadó ebben tényleg lehetőséget látott, és érdemesnek ítélte arra, hogy a neve alatt jelenjen meg? És még azt merik írni online újságok, hogy a magyar könyvpiac zsugorodik!