Hozzatok egy morális dilemmát az iskolába! – mondta az erkölcstan tanár, és magában somolygott, hiszen az elkövetkezendő órákra nemigen kell majd készülnie, csupán a kényelmes vitavezetés lesz a dolga. Mit tesz az ember lelkes gyermeke? Keres, kutat, talál… néhányan filmet (a Sötét lovag hajós jelenetét), páran egyértelműen elítélendő híreket az Estéből (mert nem mindenki előtt tiszta a dilemma szó), elenyésző számú próbálkozó pedig olvasmányélményüket tárták az osztály elé. Megunva a sok Gyűrűk Ura-s, és „az isteni erkölcs megmondja, mit kell tennünk” példát, én James Clavell Patkánykirály című regényének cselekményét meséltem el az osztálynak, és feltettem a kérdést: vajon ha valaki néhány maroknyi embert megment, az nem ér-e többet, mintha mindenkin segíteni próbálunk, és eközben mindannyian meghalunk. Belelendültem, gesztikuláltam, meséltem, érveltem. És mire befejeztem a történet vázolását, kicsöngettek. Következő órán pedig már nem tértünk vissza „Nándika” témájához. Így, szellemi vezető nélkül, most is csak az én szerény véleményemet írhatom le. Pedig akkor még tényleg befolyásolható és meggyőzhető voltam, főleg ha sokan lehurrogtak.

A Király szárnyai alatt
A második világháborúban járunk, az ázsiai hadszíntéren. A japán hadsereg folyamatosan nyomul előre, az elfoglalt területeken pedig fogolytáborokat létesít a szégyenszemre élve elfogott angolszászoknak. E táborok közül megismerhetjük Changit, amely, az összes többihez hasonlóan, egy kis külön, új világ. A regény az emberek túlélési technikájáról és élni akarásáról szól. Közülük én három szereplőt emelnék ki, akik egymásra hatva, de különböző módon élték túl a tábori életet. Az egyik, a vérbeli angol gentleman és tiszt, Peter Marlowe, aki a rangja által garantált burokban próbál élni még itt, a világ háta mögött is. Bridzspartikkal, sakkal és szökési tervek készítésével próbálja elviselhetővé tenni az unalmat. Ő fog majd egy véletlen révén összebarátkozni egy amerikai közkatonával, a Királlyal, aki „feketézéssel” próbál elviselhető körülményeket teremteni magának. Túlságosan nagy sikerrel, hiszen a japán tisztek ismerete és mellékes jövedelme révén pár hónap alatt eléri, hogy megforduljon a világ: a tisztek előre köszönjenek neki, társai kiszolgálják. A fogolytábor egyetlen negatívuma számára tényleg csak az unalom lesz, miközben naponta halnak meg körülötte az emberek. De sikere, és a mindenkit legyőzni kívánó attitűdje kitermeli magának a saját ellenségét, Greyt, aki a tábori csendőrséghez tartozva próbálja elkapni a japánokkal illegálisan üzletelő amerikait.
Dráma, szökési kísérlet, az utolsó nagy üzlet. Személyes harcok és tragédiák megismerése. Hogyan próbálnak meg néhányan hősök lenni, és emelt fejjel meghalni. Dicsőséggel övezve – értelmetlenül.
És egy idő után mindenkinek sikerül lazábban értelmezni elveit, és a Király szárnyai alatt megtanulják a túlélés művészetét. Ám a történet végén még ő is kudarcot vallott, elszámította magát. Nem gondolt arra, hogy a Szövetségesek kezében tényleg csodafegyver lesz – végig úgy kombinált, amint az amerikai offenzíva megindul, Japán kiadja a parancsot, és a foglyokat az utolsó szálig meg kell majd az őröknek ölnie. Ő erre készült, és pénzzel, zsarolással, kínai lázadókkal szövetkezve… ismét csak az erkölcsi határait feszegetve, de megszervezte a maga és „barátai” menekülését. A kegyek és a túlélési esélyek osztása során pedig halálos ellenségeket szerez – feleslegesen.

A Király pária lett
Mint tudjuk, fogolymészárlásra nem került sor: az atombomba megtette hatását. Mindhárom férfi túlélte, és hirtelen a maguk mögött hagyott világ betüremkedett a maguk által kialakított burokba, amely végleg megváltoztatta az benne élők lelkét. Az istenített vezető, a Király hirtelen megvetett pária lett, Marlowe-t ismét megpróbálják besuvasztani a tisztek kicsiny világába, és Grey rájön, hogy csak a gyűlölet tartotta életben éveken keresztül.
A legmeglepőbb a könyvben, hogy mégis a Király lesz az, aki folytathatja azt az életet, amit a táborban elkezdett. Önállósodhat, az lehet, aki akar lenni, és elhajózhat a naplementébe. Megvalósította az amerikai álmot a lehető legrosszabb körülmények között. Ő élt egyedül a valós életben. És mindezek ellenére megvetett emberként kell hazatérnie, hiszen ő volt az opportunista, aki bármit megtett a túléléséért. A másik két férfival ellentétben nem fog tudni úgy visszaemlékezni ezekre az évekre, mint hősi, legendába illő időkre.
De a másik két férfi ugyanígy elveszítette a maga világháborúját. Mindketten felismerték ezen életforma visszásságait: Marlowe azt, hogy, hogy mennyire igazságtalan a születésük jogánál fogva szétválasztani embereket, az iskolázatlan Grey pedig ráébred arra, hogy ő csak a tábor szükségszerűségei között lehetett egy a kiváltságos tisztek közül. Mindketten leszereltek a seregből, az egyik boldogan, saját elhatározásából, a másik dühöngve, teljesítve egy parancsot.

Élőkből a túlélőket
Igen, biztos vagyok benne, hogy van olyan olvasata is a könyvnek, mely ez utóbbi két ember példáját állítja középpontba – az emberi lélek fejlődését, és a rögzült attitűdök feloldásának szükségességét. Hogy néhányan bármilyen körülmények között is hűek tudnak lenni önmagukhoz, és a legszörnyűbb időszakokat is túl tudják élni úgy, hogy ne hozzanak szégyent magukra. És talán, ha más szájából hallom ezt, elfogadom – de az a hajó már elment! Nem lehet minden fekete vagy fehér!
Minden körülmény ki kell, hogy termelje a benne élőkből a túlélőket, azokat, akik ott lesznek igazán sikeresek, ahol mások elhullnak. Ahol példájuk révén egyeseknek reményt, másoknak indokot adnak a túlélésre. Mert ne áltassuk magunkat: mindkét férfi csakis a Király jelenléte miatt élte túl a háborút. Marlowe, mert benne igaz barátra talált, és együtt elviselhetővé vált a táborban eltöltött idő, Grey pedig, mert talált valaki, akit rögeszmésen gyűlölhetett, és akinek a vesztére törhetett.
Igen, meg lehet vetni a Királyhoz hasonló opportunistákat, és talán egy tökéletes világban nem is lenne rájuk szükség. Viszont, ha már léteznek, akkor nyomot hagynak a világukon és az őt körülvevőkön. Nem hősök, ám nélkülük nem menne előre a világ! De vajon van-e joguk magukéhoz hasonlóvá formálni mások életét?