Valami történik a skandináv országokban. Immár a sokadik svéd regény jelenik meg hazánkban (és a világ számos másik országában), mely helyet követel magának az eladási listák élén. Nem vagyok lenyűgözve. A száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt igencsak jó összeköttetésekkel rendelkezhetett, mert azon túl, hogy „remekül megírt” könyvről van szó – mert ez az, amit mindenki megjegyez, ha erről beszélünk – nem igazán hozott semmi extrát az életünkbe. A lelkesedést iránta inkább betudtam annak, hogy mindenki ismer öreg embereket, akik úgy viselkednek, ahogy a könyv főszereplője. Cuki, néha mosolyognivaló, de legfeljebb azon gondolkodunk el, hogy ha minden öreg ilyen, vajon akkor mi is ilyenek leszünk? Hát. Ennyi. Bájos, az igaz, de egyben rajongást kiváltó könyvnek is titulálni, és emiatt megvenni az író következő regényeit – hát ezt igencsak túlzásnak érzem. Így, amikor Atyám, a jól ismert „hihetetlenül meg van írva” szlogennel nyomta kezembe a következő svéd szupersztár (és kérem az elismerést, hogy nem vagyok hajlandó IKEA-s poénokkal fűszerezni), Fredrik Backman könyvét, akkor igen erős fenntartásokkal álltam hozzá.

Mérnöki szinten felépített történet
És mint kiderült, nem kellett volna ilyesmivel fárasztanom magam. Az ember akit Ovénak hívnak szívszorító, szellemes, ráadásul valamiféle komoly üzenettel is rendelkezik és tökéletesen meg van írva. Hihetetlen, de minden mondat a helyén, nincsenek felesleges jelzők, kitekintések, mellékmondatok. Amiért pedig még én is kénytelen vagyok e csodának pár elismerő mondatot szentelni az az, hogy mindezen rideg számítás és pontosság után sem veszítette el a könyv a kapcsolatát az olvasóval.
Mindazok, akik barkácsolnak, hallgatagok, szerelmesek, imádják az autóikat, bele tudják élni magukat Ove helyzetébe, ugyanúgy, ahogy azok is, akik hozzá hasonlóan „önkéntes rendőrködnek” a lakónegyedükben, utálják az otthon is öltönyt hordó cégvezetőket, és megvetéssel nézik a macska méretű patkánykutyákat sétáltató, télen is magas sarkúban és napszemüvegben járó nőket. A mérnöki szinten felépített történet precizitása mellé mindenki számára ismerős érzelmek társulnak, melyek átveszik a könyv és az olvasó felett a hatalmat. Szeretet és gyűlölet fura keverékével fogjuk olvasni a könyvet, és mindezek együtt, – életszerűen! – segítenek hozzá ahhoz, hogy megértsük Ovét és a hozzá hasonló, hallgatag munkásembereket. Akik elveszítették az egyetlen nőt, akit valaha szerettek, akikre már nincsen szükség a munkájukban, amelyet tökéletesen jól végeztek harminc éven át és még tudnák ezt folytatni legalább ennyi időn keresztül. Akiknek mindemellett nem volt szükségük egyetlen barátra sem. És most, mindezek híján, az életük végképp kiüresedett és megértjük, miért akarja főszereplőnk bátran a halált választani, hogy újra együtt legyen a feleségével…

Kifogytam a jelzőkből
De nincsen happy ending. Legalábbis Ovénak biztosan, hiszen most, hogy elküldték a munkahelyéről, bizony olyan dolgokat is észrevesz, amelyek eddig elkerülték a figyelmét. A szomszédban éldegélő inkompetens informatikust a terhes feleségével, a kövér szomszéd kölyköt, akinek családra van szüksége, egy volt „barátot”, aki évek óta Alzheimer kórral harcol, valamint egy macskát, aki az őt szétcincálni próbáló kutyákkal viaskodik. Semmi sincsen a helyén – mindenkinek hirtelen Ovéra és az ő precizitására van szüksége. És egy vagy több fuvarra, létrára, műszaki segítségre, kutyaelkergetésre… Emberünknek mindezen feladatok mellett még a feleségével történő nagy viszontlátást sürgetni sincsen ideje, pedig ő aztán ezt folyamatosan a napirenden próbálja tartani! De vajon meddig marad sikertelen egy ilyen precíz, mindenre elszánt férfi?
A regény olvasása során kifogytam a jelzőkből. Helyesnek éreztem minden egyes mondatát. Ove hiába talált új barátokra, családra, élettörténete megismerése közben elfogadtam, hogy mennyire nem pótolhatja ez azt a nagy szerelmet, mely kitöltötte az egész életét. Érthetővé vált számomra a halál iránti vágya és elfogadtam, hogy minden bizonnyal tényleg akkor lesz ismét boldog, ha a felesége mellett feküdhet. Tettem mindezt annak ellenére, hogy olvasás közben én is legalább annyira megszerettem a morgó, mindent jobban tudó öregurat, mint a regény összes többi szereplője. És megértettem őket is, akik folyamatosan megpróbálják visszatartani őt az utolsó cselekedetétől. Hátborzongató belegondolni mindkét oldal igazába, és tisztelettel kell adóznom Backmannak, hogy „első könyves íróként” ilyesmire rá tudott vezetni engem. Sikeresen kikerülte a világ buktatóit, az egyházat, a hitet, az államot és sikerült úgy állást foglalnia egy az egész világunkat érintő kérdésben, hogy mindkét oldal megszólalt és mindkettő elmondhatta a maga igazát. Mert mindkettőnek van.

Megbánás és filozofálás nélkül élni
Vajon mindezek mellett van-e tanulsága a könyvnek? Hogy én is – az íróhoz hasonlóan – megússzam az állásfoglalást, azt kell, hogy leírjam (szánva és bánva) hogy nem vagyok biztos benne. Ove egy olyan férfi, aki számára csak helyes és helytelen dolgok léteznek, mindezt megpróbálja egy olyan korban kivitelezni, ahol még a legapróbb kérdés is sokkal árnyaltabb annál, minthogy így lehessen róla határozni. Nem is lesz boldog, egészen addig, míg a világ szó szerint rá nem talál, és be nem fogadja egy számára előkészített helyre. Ahol a maga keretei között működhet. Szerencse, véletlen? Egyre megy. Az viszont biztos, hogy Ove egyáltalán nem példa az olvasók számára. Mi már nem tudnánk úgy élni, ahogy ő élt. Megmosolyogjuk cselekedeteit, néha csak legyintünk rá és a hozzá hasonlókra (mert biztos vagyok benne, hogy léteznek ilyen, a múltból köztünk rekedt férfiak és nők). Viszont sokszor, önkéntelenül is elcsodálkozunk egyszerűségének nagyszerűségén. Ahogyan egy bólintással elfogadja – a számára ismeretlen fogalom – a homoszexualitás létezését, legyintéssel elintézi az őt bántókat, egy vállrándítással beugrik a lángokba ismeretlen kisgyereket megmentendő, de képes néhány, azonnali ökölcsapással jobb belátásra bírni a szeretteit bántókat… és mindezek után, a maga igazának tudatában, megbánás és filozofálás nélkül élni megszokott életét, mintha mi sem történt volna. Mi, a 20. század szülöttei, már nem ilyenek vagyunk. De végtelenül megnyugtatónak érzem, hogy valaha – amikor az ilyen emberek voltak még többségben – tényleg ennyire egyszerű és szép is lehetett az élet…