Tartok tőle, hogy lehetetlen feladatra vállalkozom. Megpróbálok olvasásra ajánlani egy könyvet, melyet alapvetően utáltam olvasni. Nem azért teszem ezt, hogy másoknak sem legyen jobb olvasmányélménye, mint nekem, hanem mert minden hibáján túl a könyvet roppant tanulságosnak tartom. A könyv Ungvári Tamás A feledés enciklopédiája című munkája, melyet utoljára a Scolar kiadó adott ki 2009-ben. „Régi” könyvről van hát szó, de nekem csak most került a kezembe.

Nem sejtetés, vagy célozgatás
A szerző – ellenzéki rendezvények trágár hőse – a háborút megelőző és az orosz megszállás első éveinek pesti értelmiségéről rajzol életképeket. Teszi mindezt tendenciózusan, annak a meggyőződésnek nevében, hogy a pezsgő szellemi kulturális életet Budapesten a gonosz fasiszta magyarok tették tönkre, likvidálva annak legjobb képviselőit és napjaink honi jobboldala ennek a gyilkos náci csürhének egyenes ági leszármazottja, édes gyermeke.
A legjobbak likvidálására pedig azért került sor, mert e pezsgő szellemi élet képviselői – a szerző előadása szerint – kivétel nélkül zsidók voltak. Szeretnék a kényes témáról pontosan írni, ezért leszögezem: ez nem sejtetés, vagy célozgatás, hanem nyílt kijelentés a könyvben, általában genealógiai útmutatással és az eredeti, magyarosítás előtti név kiírásával.
Egyszóval Ungvári egy nyilvánvalóan torz és hamis történelemképet kínál, különösen, ami az aktuálpolitikai utalásokat illeti:„A mai jobboldali radikalizmus Magyarországon a karvalytőke ellensége. Ez a kifejezés a náci állam egyik gazdaságteoretikusának kifejezése volt.”
Ennyit arról, amiért utáltam olvasni ezt a könyvet.

Botlások és aljasságok
Most pedig arról, hogy miért érdemes elolvasni mégis, szerintem.
A helyzet az – mert az ember esendő – hogy nincs szórakoztatóbb, mint egy gonosz, vén pletykafészek történeteit hallgatni más, esendő emberek botlásairól. És nem csak botlásairól, hanem mindarról az aljasságról, amit egyesek elkövettek. A háború utáni kommunista hatalomhoz törleszkedő értelmiségiekről, akik gátlástalanul használtak ki minden lehetőséget hűségük bizonyítására. Elmélázni azon a képen, ahogyan Boldizsár Iván beköltözik a kitelepített filozófus Kornis Gyula villájába, melyet berendezéssel együtt adományozott neki az új diktatúra. Amint elragadó az a történet is, mikor Lukács György oroszországi kihallgatóját az idegosztályra kell szállítani, miután végigélvezte a derék filozófus többnapos előadását a trockizmus lényegéről. Lelepleződik a könyvben a diktatúra vezető értelmisége, úgy ahogyan volt. Előttünk állnak gyáván és megalkuvóan, a rosszindulat aurájától övezve, miközben ostobának és végtelenül hiúnak is tűnnek. Elgondolkodhatunk azon, hogy ezek az emberek – mára – mint jeles tudósok és professzorok élnek tanítványaik emlékezetében és az egyetemek, az akadémia tablóin. Tisztára mosásuk folyik nap, mint nap. Hajdani ellenfeleik pedig, mint akár Kornis, vagy Hóman Bálint a feledés leple alatt fekszenek, lexikonok szócikkeiben.

Csak aggastyánoknak
Nem titkolhatom azonban, hogy a könyv talán nem mindenkinek való. Csak az olyas aggastyánoknak – mint én, – akik éltek abban a bizonyos átkosban. Csak mi vagyunk képesek leesni a székről annak hallatán, hogy Sztálin elvtárs szeszélyéből a Szovjetunióban – Ungvári és a rossz nyelvek szerint – ugyanazon a téren árult halat Illés Béla, az író, amelyiken Zalka Máté, a spanyol polgárháború Lukács tábornoka közlekedési rendőr volt…
Ennek ellenére sokat megtudhatunk a kádári rendszer fenntartóiról és dicsőítőiről és talán a végzetről is, ami az ország élére sodorta őket.
Végezetül, ami a könyvből súlyosan hiányzik, az a szerző maga. Vészterhes idők tanúja, életrajza szerint sorsa is szerencsés, ám hogy mit is csinált azért, hogy így alakuljon, azt nem tudjuk. Mert – én úgy tudom – aki disznók közé keveredik, az előbb-utóbb megeszi a korpát. Hogy ezt Ungvári hogyan tudta elkerülni, az művének rejtélye marad.