Hiánypótló, alapos kötetet írt a dzsessz két hazai szakértője, Kerekes György és Pallai Péter. A jazz évszázada című könyv alapvetően a műfaj 20. századi amerikai történetét meséli el több száz zenei illusztrációval, amelyhez külön YouTube csatorna készült.

Fele-fele arányban
A Fidelio Media Kft. gondozásában megjelent kötet megírása mintegy másfél évet vett igénybe. A két szerző fele-fele arányban elosztott egymás között huszonegy fejezetet. „Mindketten foglalkoztunk a hangszerek bemutatásával, és a dzsessz kialakulásához, népszerűsödéséhez vezető társadalmi, kulturális, gazdasági háttér bemutatásával is”. Az utolsó, az európai dzsessz kialakulását és néhány jellegzetes előadóját taglaló részt egy harmadik dzsesszszakértő, Zipernovszky Kornél írta.
Pallai Péter tizenhárom évesen, 1951-ben talált rá a dzsesszre, amikor az be volt tiltva Magyarországon, és azóta is szerelmese a műfajnak. Az 1956-os forradalom után tanulmányait Londonban fejezte be, volt a BBC magyar osztályának munkatársa, később pop- és jazzműsorokat is szerkesztett, vezetett. A rendszerváltozás után kétlaki lett, Budapestről tudósította a BBC magyar adásait. Nyugdíjazása után különböző budapesti rádióknál népszerűsítette a dzsesszt. Több történelmi témájú kötet szerzője.
Kerekes György (1945) zenélt a hatvanas években, majd építészként sikeres karriert futott be, egy időben Budapest főépítésze volt. A 2005-ben és 2006-ban megjelent, Jazzportrék című kétkötetes művében összesen 1100 oldalon mutatja be a műfaj történetének kiemelkedő muzsikusait. Pallai Péterrel évek óta közösen szerveznek dzsesszkoncerteket a Budapest Jazz Clubban.

Jobban lehet szeretni
„Átfogó dzsessztörténeti könyv magyar nyelven még nem jelent meg, bár a műfajról írt korábban Gonda János, Pernye András és mások is. A jazz évszázada segítségére lehet azoknak a hazai zenészeknek, akik szeretnék a műfaj történeti eredetét feltárni, de azoknak is, akik nem foglalkoztak zeneelmélettel. A nagyokat, például Duke Ellingtont vagy Count Basie-t mindenki ismeri, de beszéltem egészen kiváló muzsikussal, akik még nem hallott Gerry Mulliganről” – mondta Pallai Péter az MTI-nek.
A könyv egyik célja az volt, hogy a dzsesszt jobban lehet szeretni, ha érti az ember. A kötet megmagyarázza a dzsesszhez köthető alapvető fogalmakat, másrészt zeneileg illusztrálja is ezeket: Cseke Gábor zongoraművész eljátszotta például a szinkópát, a harmóniasort, a kétnegyedes szvinges lüktetést, a kromatikus skálát, a New Orleans bluest és sok minden mást.
Ezekhez, valamint a dzsessz történetének legfontosabb felvételeihez, összesen hétszázötven kliphez egy YouTube csatornát rendeltek – talán ez az első könyv Magyarországon, amely ezt a megoldást választotta.
„A magam részéről úgy dolgoztam, hogy elképzeltem magam előtt a zenéket, szinte időrendi és fejlődési sorrendben, és ezekre építettem, amit leírtam. Egy-két alkalommal tértem csak el ettől, például amikor olyanokra akadtam, akik után ugyan alig maradt fent zene, de egészen kiválóak voltak és befolyásolták az adott kor fejlődését. Ilyen volt Jesse Stone zongorista zenekara az 1920-as évek végén vagy Freddie Webster trombitás, aki után mindössze egy nagyzenekari felvétel maradt, ám Miles Davisre is hatással volt” – fejtette ki a szerző.
Utóbbi, Miles Davis, a trombitás legenda az egyetlen dzsesszzenész, akivel külön fejezet foglalkozik. „Nem teremtett önálló stílust, de képes volt meglovagolni a modern zenei hullámokat, és hihetetlen jó érzékkel választotta ki maga mellé a leginvenciózusabb zenészeket”.

A szabadság zenéje
A dzsessz történelmi és műfajszerkezeti megközelítésben egyaránt a szabadság zenéje, de a hatvanas-hetvenes évek kötetlen free jazze ebben olyan fokra jutott, amelyet már csak kevesen voltak képesek követni. Pallai Péter hozzátette: ettől egy kicsit azóta hátrább lépett a dzsesszvilág, több kompozicionális és hangszerelési elem jött vissza.
„A könyvben kifejezetten a 20. századi amerikai dzsesszel foglalkoztunk, ami jóval egységesebb hangzat, mint amit Európában hallunk. De a latin-amerikai és indo dzsessz kialakulása is azt eredményezte, hogy a világon több helyütt ma már nem az amerikai bluest tekintik az improvizáció ugródeszkájának, hanem a saját népi zenei hagyományokat. Így van Afrikában, Ázsiában, Skandináviában, és nálunk, Magyarországon is, ahol a Dresch Quartet magyar pentaton zenéből farag improvizált dzsesszt. De a könyvben a magyar dzsesszel nem foglalkoztunk, annak történetét tavaly megírta Jávorszky Béla Szilárd” – nyilatkozott Pallai Péter.