Rakovszky Zsuzsa Fortepan című új verseskötete annak kedélyesen, kedvesen hullámzó szinuszgörbének az egyik csúcsa, mely görbe lankáin, meredek íven évek óta felváltva jelennek meg regényei és lírai kötetei.

A módszer újdonsága
A Fortepan című verseskötet több szempontból is fontos állomása az 1950-ben született Kossuth-díjas író, műfordító, költőnek, mi több, költőnőnek (csak ezt állítólag nem illik leírni, de miért nem?).
A Fortepan egyrészt fontos és kiemelkedő stációja a szerző munkásságának, mert versekkel immár kilenc éve nem jelentkezett. Akkor Visszaút az időben címmel adott ki csokorba fogott lírát, utána új novellákkal és regényekkel találkozhatott rajongótábora. A Fortepan emellett – és főként – az alkotói módszer újdonságában vált különlegessé, figyelemre méltóvá. Ugyanis Rakovszky Zsuzsa ezúttal – ahogy a cím is utal erre – kedvenc, kiválasztott fotógráfiáitól ihletet kapva alkotta meg verseit.

Versekké lett képek
A „kedvenc” és a „kiválasztott” ez esetben az jelenti, hogy a költő a világhálón keresett és talált számára múzsaként szerepelni tudó fényképeket. S ahogy olvassuk a kiadói ajánlóban: „Egykor volt történetek elevenednek meg, örökkévalóságba dermedt alakok mozdulnak meg – nyelvet kap a létezés megannyi titka.” Ezt a fajta modus operandi-t egy korábbi recenziómban már megidéztem, akkor Gyurkovics Tibor festményekről írt fantasztikus verseiben merülhettünk el az olvasókkal együtt.
Meglátásom szerint a harmadik sajátosság, mely alapján fontos állomásnak nevezhetjük a Fortepan-t, hogy a versekké lett képek, betűkké, szavakká válva egy misztikus, túlvilági jellegzetességekkel, tulajdonságokkal bíró művekké alakultak át. Rakovszky nemcsak sejteti, de konkrétan incselkedik a túlvilággal, a kísértetek, szellemalakok birodalmával. A negédes okkultság, bűbájos bódultság könnyen magával ragadja az embert, illetve a kötetet újra és újra olvasva ismételt kalandra hívva, a szédítő mélységek újabb és újabb rétegeit fedi fel az érdeklődő előtt. És majd minden költeményből kiderült, hogy a hétköznapi történetek számos mögöttes vonulatot, szférát rejtenek, eredményeznek.

Itt a föld alatt
Azt is meg merem kockáztatni, hogy magyar verselésben horror témát még ilyen finom szőttesként nem kínáltak a publikumnak. Hiszek a rémmesék zsigeri félelmekből, ősi, elemi szorongások adta motivációjában, s valami azt súgja, hogy Rakovszky Zsuzsa is így van ezzel. Napéjegyenlőség szvitjének „A pszichológusnál” című részében például ekként bűvöl el: „A tudat jégkérge alá rekedt sok kóbor árny most mind a fény felé tör. Roncsok, az elsüllyedt emlékezet diribdarabja negyvenévnyi mélyből. Anyád mint vámpírdenevér lebeg elő egy álom pókhálós ködéből. (…) Sötét pille pókhálóban. Hosszú menetben fekete árnyak. Szürcsölik a vért. Talán meghaltam és észre se vettem.”
Vagy egy másik opuszban egy noir underground pokolba kalauzol el egy áldozat perspektíváján keresztül láttatva a mélységet: „Mióta élek itt a föld alatt, itt semmi sincs, süket csönd és sötétség. Jön évre újabb év, jön napra nap, a szajha test folytatja működését. Mert a földmélyi isten elrabolt, tíz ölnyi mélyben, fény nem járta térben, úgy élek itt, mint holtak közt a holt…”