Borkalauznak a magamfajta literátus borissza elsősorban Hamvas Béla könyvecskéjét, A bor filozófiáját olvassa. Meg lélekkalauznak, meg szellemi rendrakónak, meg sok más célból is az efféle könyvecskéket lapozgatja. Epiktétoszét, Marcus Aureliusét, Weöres Sándorét… De most kivételesen valódi borkalauz akadt a kezembe. Ott feküdt a poharak mellett vagy egy tucatnyi a vékony kis fekete könyvből a kóstolót kínáló poharak mellett. Amíg a gazda a lopót öblítette, hogy a chardonnay után a juhfarkból is ízelítőt adjon, belelapoztam.

Vörös
Szépen beesteledett, fél tíz van, Szepezdnél járunk. Gyerekek, csomagok plusz egy moszkvai őrkutya a csomagtartóban. Túl késő van, nem zavarhatom már, vagy talán reménykedhetek, hogy egy vidám csapatnak semmi kedve kilépni a bor-töpörtyű-pálinka háromszögből és még bőven a pincében mulatnak…
-    Szia Zoli, ugye nem aludtál?
-    Á, dehogy…
-    Átmehetek még borért? 10 perc múlva ott vagyok.
-    Persze, gyere, várlak.
Szerencsés ember az, akinek van egy hely valahol a világon, amire vágyakozva gondol mindig, amikor nincs ott, amihez a legszebb emlékek kötik, ahol felnőnek a gyerekek, az első bizonytalan lépések és az első biztos bukások, a Balaton átúszások és a kerékpártúrák, a mostmárunomhogyórákótaittvagyunk strandolások és a hatalmas viharok, az almás palacsinta meg a nyársonsült… Mert minden egyes nyár más és ugyanolyan, az új élményekből lesznek az állandóságot jelentő emlékcsomagok.
Révfülöpre nem lehet megérkezni úgy, hogy az ember a táskákat félretolva ne igyon rögtön a teraszon egy pohár olaszrizlinget. Így aztán sietek borért, végre itt az ismerős pince, a hűvösben az elmúlt vacsorák csülök és kolbász illata keveredik a borokéval. Viszek még chardonnay-t is, holnap befut a család többi tagja.
Itt ez a kis kötet az asztalon, és azon gondolkodom, hogy milyen jó is nekem, mert én ismerhetem Gelencsér Zolit, akinél kevés derekabb ember van a világon. Teljesen véletlenül fedeztük fel néhány évvel ezelőtt a hegyoldalban szerényen megbúvó borászatot, addig máshová jártunk, de onnan hamar ide szoktunk. Kívánom, hogy e könyvecske segítségével mindenki ráleljen a saját borászatára, ahová nemcsak nyáron jó betérni, hanem az őszi hűvösben, vagy akár a jeges télben is.
Mert amit iszunk, az nem is egyszerűen bor… hiszen minden pohárban ott van a gazda munkája, a kapálás és a kötözés a rekkenő hőségben, vagy éppen szélviharban, az elakadó és hajszál híján felboruló traktor a sárban, a hegyoldalban, az izgalom, hogy essen már az eső, és most már süthetne a nap is, és amiben benne van a felesége, a fiai, az unokái, az egész lelke.

Fehér
Borkalauznak a magamfajta literátus borissza elsősorban Hamvas Béla könyvecskéjét, A bor filozófiáját olvassa. Meg lélekkalauznak, meg szellemi rendrakónak, meg sok más célból is az efféle könyvecskéket lapozgatja. Epiktétoszét, Marcus Aureliusét, Weöres Sándorét… De most kivételesen valódi borkalauz akadt a kezembe. Ott feküdt a poharak mellett vagy egy tucatnyi a vékony kis fekete könyvből a kóstolót kínáló poharak mellett. Amíg a gazda a lopót öblítette, hogy a chardonnay után a juhfarkból is ízelítőt adjon, belelapoztam.
Persze már az elején tudtam, hogy őrültség. Az efféle borkalauzok csak a bajt hozzák az emberre. Belelapozok, aztán beleolvasok, aztán nem tudom letenni, és a vége az lesz, hogy amikor körülbiciklizzük legkisebb fiammal a Balatont – augusztus elejére tervezzük a túrát – akkor majd az összes említett pincészetnél megállok, hogy megkóstoljam a hegy levét… Minden bizonnyal összeomlik gyermekem képe, amit felelős és józan életű apjáról ápol, ahogyan utunkat majd egyre nagyobb kacskaringók és egyre vidámabb nótaszó kíséri…
Pedig még csak azt sem mondhatom, hogy igazi szomeliernek teremtett volna szőlők és borkádak atyja. A finomabb ízeket nem érzem, csak a harsány különbségekre vagyok vevő. Így a „hátul képzett szilvaíz”, a „friss, gyümölcsös aroma”, meg a selymes csokoládé-harmónia” körülbelül annyit jelent számomra, mint amikor asztrológiában jártas ismerőseim házakról, kvadrátokról, együttállásokról és különleges konstellációkról beszélnek.
No persze, tudom én, hogy a bor korunk ezotériája, hogy talpas poharakban illik lötyögtetni, és sokatmondó pillantásokkal kell követni a pohár falán kirajzolódó boltíveket, de én – most ezt ünnepélyesen bevallom, s tekintsék ezt, tisztelt olvasók, afféle borfogyasztói comming outnak – az illendő bólogatások mögött, titokban mindig mosolygok. Én ugyanis, aki életem minden nyarát Révfülöpön töltöttem, s apám jóvoltából bejártam a környék összes pincészetét, nehezen látom meg a borban azt a stílusos nagypolgári idillt, amit az elegáns kóstolók sugallnak. Én verejtékező hátakat, földdel teli kapáscipőket, káromkodó gazdákat, fináncokkal perlekedő borászokat, derék, dolgos, jóravaló szőlőművelőket látok minden pohár mögött. És talán ezért lett úgy, hogy a borospoharam mellett mindig oda kerül Hamvas Béla, Epiktétosz, Marcus Aurelius, Weöres Sándor vagy a világirodalom bármely más remeke. A bor nem csupán a könyvet segít megérteni, de könyv a bort, s legfőképpen a borteremtő embert is megtiszteli.