Sok egyéb mellett azért a nyári kánikulában egy-egy könnyedebb könyvcsemegével is meglepjük érdeklődő olvasónkat, erre most Christian Morgenstern bitódalainak gyűjteménye szép példa. Persze kérdezhetné valaki, hogy mennyiben könnyed a bitódal, mint olyan, a válasz szösszenetünkből kiderül.

Bitótestvériség
A Morgenstern-féle Bitódalok legendás utat jártak be, míg elérkeztek az új állomáshoz, a magyarországi kiadáshoz. Az 1871-ben született és 1914-ben elhunyt költő, író, műfordító alapvetően a kor két nagy filozófusának, Friedrich Nietsche-nek és Rudolf Steiner-nek (ez utbbinak tanítványa és barátja is volt) hatására merült el egy különös, egyedi, egyszerre ateista és egyszerre misztikus világban, hogy aztán onnan kiemelkedve főként a szenvedésről és halálról írjon zseniális verseket, egyéb írásműveket.
Első verseskötetét (In Phanta's Schloss) Fontane, Rilke és Richard Strauss dicsérte. Az eredetileg saját és barátai szórakoztatására írott abszurd groteszkjei azonban világhírűvé tették Ibsen, Strindberg és Björnson német fordítóját. A Galgenlieder verseit ugyanis nem a nyilvánosságnak, csak baráti társaságának, a Bitótestvériség tagjainak szánta. A képgazdag, játékos verseket a Berlinben felvirágzó kabaré-kultúra Julius Hirschfeld megzenésítésében hamarosan mégis magába szippantotta. Kiadásuk azonban 1905-ig váratott magára, mivel a Morgenstern-féle groteszk, nyelvjátékokra, szóviccekre épülő, ám filozófiai mélységekbe hatoló szösszenetek nem találkoztak a kiadók tetszésével.

A vesztőhely árnyékában
A bitódalok pedig olyaténképpen vidámak, könnyedek, szarkasztikusak, ironizálók, ahogyan Francois Villon e témában írt és méltán népszerű és közismert versei, lírai balladái is azok, mint például az Akarsztottak balladája című költeményében.
A vesztőhely árnyékában módosult tudattal létező ember túlvilági szférák magaslataiba költözik, hogy onnan újra és újra átfogalmazza a földi lét minden gyönyörét és szomorúságát, örömét és fájdalmát. Morgenstern tulajdonképpen e recept alapján mutat fel képeket Bitódalaiban. S, hogy értsük miféle fura, bizarr és mégis gyönyörű alkotói világ ez, álljon itt egy rövid opusz a kötetből: „Félre sima, gyalult frázis, Tomboljatok molekulák! Bármivé is alakul át, A legszentebb az eksztázis!” A szerző tehát úgy „éli meg az elhalálozást”, mint extázist, illetve verseiben is, ahogy ezt tündökölteti.
A bitódalok, melyeket a szerző „Az emberben lakozó gyermeknek" ajánlott, tulajdonképpen játékok, melyek épp annyira komolyak, mint minden játék: halálosan.
A nem mindennapi elragadtatás, melyben a költemények fogantak valahol mégis rejtve maradnak az olvasók elől, no hiszen, a miszticizmusnak is teret kell engedni, ugyanakkor a szerző kurta-furcsa előszavában némi bepillantást enged a művek keletkezésének titkaiba: „Lássuk úgy, hogy a Bitófák Hegyéről a fantázia leskel körbe. A körben pedig még sok némaság rejtezik. A bitópoézis a világszemlélet egy neme. A benne megnyilatkozó félrevetettnek és anyagtalannak gáttalan szabadsága. Tudjuk, mi az a mulus: irigylésreméltó átmenet az iskolapad és az egyetem között. (…) A bitóról másnak látszik a világ, és más dolgok mása lesz más.”

A Hal éji éneke
A kötet különlegességét adja, hogy az eredeti költeményeket több magyar fordító tollából, így többek között Devecseri Gábor, Eörsi István, Hárs László, Kalász Márton, Karinthy Frigyes, Keresztury Dezső, Nemes Nagy Ágnes és Szabó Lőrinc interpretációja is helyet kap. Emellett – fokozva a könyv egyedi értékeit – a verseket úgy szerkesztették a kötetben a szerkesztők, hogy azok egy helyen több, magyar és az eredeti német nyelven is olvashatók.  
S ha szabad ilyet e sorok írójának, felhívom a figyelmet személyes kedvencemre, a szürrealista, dadaista Guillaume Apollinaire, vagy a szintén szürrealista Kassák Lajos tollából is ismert képvers műfaj egy ékes darabjára, mely a Hal éji éneke címet viseli, és mely csupán zárójelekből és gondolatjelekből épül fel. Én a szerkesztők finom humorérzékének tudom be, hogy ezt a művet is „lefordították” magyarra.