Megint csak beszippantott egy író, és regényeinek világa. Orson Scott Card, sci-fi, világok háborúja, új kiadás, filmes adaptáció, Harrison Ford. És ez csak az első rész volt – mit hozhatnak a folytatások? A legfurcsább, hogy az utóbbi, „populárisabb” dolgok közül szinte biztos, hogy semmit. Szerintem igencsak kár érte, mert mind a filmet, mind a Végjáték című könyvet nagyon élveztem (és biztos, hogy nem egyedül vagyok ezzel). Ez a könyv pénzt termelt, az összes többi legendát szándékozik gyártani, sci-fi irodalmat, amiért rajongani lehet.

A Holtak szószólója
Ha valaki olvasta az első részt, az biztosan megérti, hogy Hollywood miért csapott le rá. Izgalmas, emberközpontú, sok esemény történik benne, pörgős és remek csattanó is van a végén. Pénzcsinálásra termett. Tényleg. Az írónak nem állt szándékában megírni ezt a könyvet, rajongói nyomásra vetette papírra a „hangyháborúk” történetét, és a különleges gyermek, Ender Wiggin zsenialitását, melyet kihasználva az emberiség győzelmet aratott az első értelmes idegen faj felett, akivel találkozott – és kiirtotta őket.
Ennek a tettnek a következményeiről, évezredekkel későbbi megítéléséről és egy új dilemmáról szól a következő (az eredetinek szánt) könyv, a Holtak szószólója.
Szeretem azokat az írókat, akik nem elégszenek meg egy világ és annak szereplőinek megteremtésével. Az első sikeres kötetek után mernek ugrani egy nagyot, és az eredeti történet új dimenzióit próbálják megmutatni más szereplőkkel, történelmi léptékben. Egy ilyen folytatás megírásához már igazi bátorság kell, nem csak a szokásos klisék alkalmazása.

Kihagyott mellékszál
A második könyvet olvasva pedig rádöbbentem, milyen elvakult is voltam a Végjáték olvasása közben. A nagy és nemes háború, a keserédes hősi halálok elvakítottak, szinte meg is feledkeztem azokról a jelentéktelenebb részekről, mely a földi politikai élet átalakulásáról próbáltak hírt adni nekem. Hiszen nagyobb dolgok is zajlottak körülöttünk, nemde? A furcsa az, hogy rá kellett döbbennem, ezek legalább olyan fontosak és kidolgozottak voltak, mint a fajok közötti háború. Abszolút érthető és logikus (ideális lenne), ahogyan a világ nagyhatalmai összefogtak a hangyok ellen.
Összeölelkezett a kétpólusú világ! És történelmünkre visszatekintve pedig abszolút autentikus, ahogyan a győzelem közeledtével a két tábor ismét önmagára lel – és felkészül a nagyobb koncért való harcra. Ami természetesen el is jön: alig két nappal az űrbéli harcok befejezése után már ki is tört a földi polgárháború, melyet meglovagolva Ender testvére, Peter Hegemón, az emberiség pátriárkája (értsd köztiszteletnek örvendő diktátora) lehetett.
Izgalmas?
Egy fajok közti összecsapáshoz képest nagyon nem. Ki is hagyták az egész mellékszálat a filmből. És innen tudom, hogy a rendező vagy csak egyrészesre tervezte művét (a trilógiák világában?), vagy még az összefoglalóját sem olvasta Card folytatásainak. Írónk ugyanis főleg ebből a történetszálból kiindulva építette fel könyvének folytatásait.

A Boly királynője
Három évezred telt el a nagy csaták óta. A legendák távlatából már az egész emberiség szemében szentségtörésnek tűnik egy értelmes faj kiirtása. Főleg, hogy egy új, humanista vallás épített egyházat a halott hangyok tetemei felé – egy ismeretlen megírta a Boly királynője című könyvet, amely elmesélte ennek a fajnak történetét. Megértette őket, a kiirtott hangykirálynőket, és elmagyarázta az emberiségnek a gyalázatot, amit elkövettek ellene. Valaki, a történelemben először egy halott faj igaz életének szószólója lett. Igazságért kiáltott annak a nevében, aki megának nem kérhette azt. És e tett meglepő visszhangra lelt a magukat ismét biztonságban érző emberek szívében. Fajirtó felkiáltással elátkozták Ender Wiggint, a bátyját pedig az egekbe magasztalták. Filozófusok százai foglalkoztak az idegen intelligenciákat megmagyarázni próbáló kutatásokkal, s azzal, hogyan is kellett volna felvenni a kapcsolatot a hangyokkal. Emberek tucatjai vették fel az új vallás „reverendáját”, és váltak Szószólóvá egész életükben járva a galaxisokat azért, hogy megmagyarázzák az elhunytak tetteit, megkönnyítve a gyászt a hátramaradottaknak. Az emberiség fejlődésnek indult.
Aztán egy telepes kolónia furcsa dologra lett figyelmes: az általuk birtokba vett bolygón értelmesnek tűnő, habár igencsak kezdetleges civilizációra bukkantak. Malackáknak keresztelték őket.
Az eddig jól hangzó és mindenki számára szimpatikus elméletek pedig hirtelen valósággá kellett, hogy váljanak – vajon az emberiség tényleg kezd túlnőni magán az elmúlt évezredekben? A toleráns filozófiát a gyakorlatba is át tudja ültetni? Meg tud érteni egy másik gondolkodó lényt, és képes nem annak romlására törni majd saját „hegemóniáját” féltve?
Meglátjuk.