Ismét San Franciscoban vagyunk. A városban, ahol annyi szentségtelenség történt, hogy már az égiek is el akarták pusztítani. De az ember egy makacs faj, aki még véletlenül sem próbál érteni az egyértelmű jelekből. Így, az 1906-os pusztító földrengés után sebtében felépült a mai város, Christopher Moore pedig folytatja pozitív könyvkampányát az eleve elrendelt, de szerethető város mellett, amelyet ő is és könyveinek főszereplői is otthonunknak neveznek. Hátha a fentiek/lentiek olvasnak, és megkönyörülnek ezen a történelmi városon. Lehet, hogy így lesz, mert én, a Mocskos meló című könyvét olvasva, az amerikaiak fele bűnét megbocsájtottam. Persze, tudtommal nem vagyok haragvó földrengésisten…

Özvegy, apa, bétahím
Még ha az is lennék, akkor is belátnám (sőt, akkor tapasztalatból tudnám): halálnak lenni tényleg mocskos egy dolog. De ha már itt tartunk, akkor elveszíteni azt, akit szeretünk, az is az. Vagy ha egyedül kell felnevelnünk a lányunkat. Ha a sötétség erői el akarják pusztítani a világot,  és mindeközben egy zsaru elkobozza kedvenc sétapálcakardunkat. Az már csak tetőzi a dolgot, ha halálunk előtt néhány órával talál meg minket újra a szerelem. Ki ilyen szerencsétlen, hogy mindez megtörténjen vele?
Charlie Asher. Özvegy, apa, bétahím, régiségkereskedő, a sötétség katonája – halál. Kis „h”-val, mert ő csak egy a sok közül, akik San Francisco lelkeit gyűjtögetik, és megpróbálják eljuttatni a következő tulajdonosukhoz. El tudnánk ennél jobb munkát is képzelni, nem? De végül is rugalmas a munkaidő, az antikvárunk virágozni fog, annyi új hagyatékra tudunk majd lecsapni. Ráadásul, ha „munkaügyben” járunk el, csomó különleges képességünk is lesz. Vagy legalábbis láthatatlanná tudunk majd válni, és mindeközben menőnek képzeljük magunkat. Szabadságot ugyan nem sokszor vehetünk ki – akkor a sötétség elfeledett erői átvennék az irányítást a város felett –, de legalább az átlagnál több időt tölthetünk gyermekünkkel. Egyedülálló szülőnek tökéletes. Szép, nyugalmas élet: megszokható. De.

A Nagy Halál
Mindig van egy prófécia. Ebben a regényben is. E szerint a Két Híd Városában újjá fog születni a Halál (nagybetűvel) és Luminatussá válik a többi elfeledett sötét istenség holtteste felett. És akkor, nagy valószínűség szerint létszámleépítések elé néznek a „halálkereskedők” is. Tehát, a mostani ideális állapotok biztosan el fognak romlani. Így, ezen események elodázása végett, mindenki (a beavatottak közül) megpróbál tenni valamit, olyasmit, ami abszolút nem az ő feladata lenne – néhányan egyenesen azt képzelik magukról, hogy ők a Nagy Halál. Na, ők, és ismerőseik rövid úton meg fognak halni. A vérengzés elkezdődött!
Sötét, abszurd, bizarr, mégis humoros. Az egyik pillanatban a sírás kerülget, a következő bekezdésben pedig bűntudatom van az elfojtott kacaj miatt. Valamilyen kedves önirónia járja át ezt a könyvet, ami sokkal közelebb hozza a benne szereplőket, mint egy átlagos könyv figuráit. Nincs olyan karakter a könyvben, akivel ne találkozhattunk volna már életünk során, akinek a stílusa, attitűdje ne lehetne ismerős számunkra.
Az egyéniségük, és saját csodájuk ott kezdődik, ahogyan a világukat átjáró természetfelettihez állnak. Megszokták, elfogadták létezését, mégis küzdenek ellene. Tökösek. De amint egy csata véget ér, igyekeznek azzá lenni, akiket mi is ismerhetünk: a lázadó tinivé, az idegesítő szomszéd nénivé, minden lében kanál nyomozóvá. Hőstetteik miatt becsülni, emberségük miatt pedig szeretni fogjuk őket. És elismeréssel gondolunk a nekik otthont adó, és őket kinevelő városra.

Érezni és élni
Mindezen erények ellenére még mindig csak egy jó, de egysíkú, humororientált könyvről beszélhetnénk. Mi teszi mégis olyanná, amiről érdemes írni, vitatkozni? A Moore által életre hívott új foglalkozás és annak munkásai, a halálkereskedők maguk. Charlie Asher és társai úgy találkoznak az elmúlással minden nap, hogy az életük részévé vált. Tudják, hogy be fog következni (hiszen a következő név megjelent a kis, virágos határidőnaplójukban), és ezzel a tudattal kell elmenniük haldoklókhoz. Emberfeletti tudással rendelkeznek, mégis emberek maradnak. Megérinti őket a gyász – hiába bizonyosak a természetfeletti létezésében –, és sok év után is látják az igazi tragédiáját a halálnak: sokan pont azelőtt élnek a legintenzívebben, szeretteiktől körülvéve.
Nem tudom, hogy én képes lennék-e ilyesmire. A halál közelségében „dolgozni” minden nap, és mégis úgy viselkedni, ahogyan kell. Nem megszokni a véget, nem közönyössé válni. Érezni és élni.
Nem feltétlenül kell ehhez természetfeletti munka. Szerintem Moore sem gondolja így. Olyannyira nem, hogy a regényen átívelő gondolatok mellett a könyv végkifejlete teljesen eltörpül, alig pár oldalban elintézi azt az író – hiszen úgyis tudták mindannyian, kinek a feladata lesz Luminatussá válni és rendet rakni a városban. A könyv maga nem igazán erről szólt, hanem gyászunk tanúiról, akik maguk választották azt, hogy segíteni próbálnak az emberek legnehezebb perceiben. A halál munkatársairól: orvosokról, nővérekről, ápolókról. A tanúkról, akik számunkra tényleg láthatatlanok (minden különleges képesség nélkül), és abszolút megfeledkezünk róluk…