Nem tudom, hányszor háborodtam már fel a könyvek borítójára írt semmit mondó, lelkesítőnek szánt, ismeretlen újságokból kivágott kritikus (dicsérő) félmondatokon, de talán most, a Scottland on Sunday új szintre emelte ezt az egész bohóckodást a „Miéville minden újabb könyvével egyre jobb lesz…” kijelentéssel. Én kiegészíteném a „…képzelhetjük, hogy honnan indult” gonoszkodó megjegyzéssel. Az ezen a héten olvasott könyve ugyanis olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy képes volt átformálni a Kraken című regényéről alkotott véleményemet, új színben feltüntetni a világmegváltóan egyedinek hitt stílust és gondolatokat. Képes volt lerombolni az új, angol kommunista írócsillaggal szemben támasztott szimpátiámat és reményeimet. És fejet kell hajtanom apám bölcsessége előtt, aki ezt már az első regényét olvasva is felismerte. Jöjjön hát China Miéville Konzulvárosa, (számomra) az ébredés regénye.

Nem Miéville fejében
Mi sem természetesebb, mint hogy az emberiség túlnőtt világegyetemén, feltalálta a gyors űrutazást, a „földéhség” miatt pedig kolóniákat alapít új bolygókon. Természetesen ott új fajokkal is találkozik. Bréma (mert mostanában divat a sci-fi íróknak városok után elnevezni nagyhatalmakat) bölcs és előrelátó uralkodó, ahelyett, hogy legyőzné ezeket az idegen fajokat, csak együtt akar élni velük. Megalapítja az Ariekaiak bolygólyán a Konzulvárost, melyben az ikertestvér konzulok kommunikálhatnak a közelebbről be nem mutatott (patákkal és szárnyakkal rendelkező) Gazdákkal. És minden – meglepő módon – a legjobban megy. Még a könyv borítója is megjegyzi: „a város éli a távoli gyarmatok unalmas életét, amíg egy újonnan érkezett hajó fel nem borítja az egyensúlyt”.
Nem gondoltam volna, hogy ezt a kijelentést halálosan komolyan kell venni. Ez biztos valami újszerű írói trükk, amelyet én még nem tudok értékelni – de az angol irodalmi díjak bizottságai igen! Ezen „unalmas életet” olyan élethűen sikerült leírni a könyv első felében, hogy én is konzulvárosi lakosnak éreztem magam. Abszolúte nem történt semmi érdekfeszítő, pusztán tanúja lettem, hogyan teremt meg az írói fantázia egy új világot magának.
Ami pedig a cselekmény szálait illeti… hát azok haladnak és jól összekuszálódnak. Megismerkedünk emberekkel, (állítólag) fontos eseményekről is hírt kapunk, az egyetlen baj csupán az, hogy mivel az olvasó nem Miéville fejében él, nem ért meg belőlük semmit.

Sátáni kacaj
Nem kapunk semmire sem magyarázatot. És amikor a harmadik olyan félmondattal találkozik, hogy „akkor még nem tudtam, de ez az esemény mindent megváltoztatott”, akkor szinte láttam magam előtt az írót, aki a kezét dörzsölgetve próbál még több homályos utalást belecsempészni a könyvébe, hogy még többet magyarázkodhasson a fináléban. Sátáni kacaj kíséretében dörgölve bele az olvasók arcába zsenialitását. Nem egy szimpatikus gondolat. A sokadik ilyen magyarázatlan és leírás nélküli dolog olvasása után pedig már csak az tartja a kezemben a könyvet, hogy ajándékba kaptam, és tartozok egy véleménnyel a világnak róla.
Ne essék félreértés, amint befejeztem a regényt, minden világossá vált előttem, és azt is el kell, hogy ismerjem, hogy igencsak logikus úton vezette le Miéville a két faj közötti konfliktus (mert mi másról szólhatna egy ilyen könyv?) okait és megoldását. A baj ott van, hogy senki nem lehet tisztában azzal, hogy az író mit talál ki legközelebb – túl sokat teremtett értelmetlenül, túl kevés magyarázatot adva. Így abszolút érdektelenné vált számomra az olvasás során. Nem gondolkodtam a megoldáson, nem próbáltam rájönni a csavarra, mert tudtam, hogy úgysem az emberi logika, hanem az írói mindenhatás síkján mozog a könyv. Legyőzött engem és a kíváncsiságomat. Csak sodródtam az árral, és elfogadtam, amit olvastam.
Persze nem minden könyvnek kell egy detektívregény stílusát felvennie. Nem feltétlenül kell ilyenfajta élményt adnia az olvasónak, sőt, általában csak az igen sekélyes könyvek tűznek ki maguk elé ilyen célt. De valamit azért kapnunk kell, ha már pénzünket és időnket is áldozzuk az írók oltárán!

A legfurcsább írói hiba
Miéville a szórakozástatást a folyamatos rejtélyek sorolásával jól elbaltázta. A karakterek pedig igencsak embertől távolikká sikeredtek, mivel egy alternatív univerzumban vagyunk, ki tudja, hogy hányban és miért (mert az ilyen irrelevánsnak tűnő kérdéseket, meg hogy hogyan is néznek ki az őshonos idegenek, vagy a táj, esetleg az emberek, még véletlenül sem tisztázzuk). De így legalább érzelmeket kizárva tudtam értelmezni a regény mondanivalóját! Mondhatnánk – ha felfedeztem volna valami univerzális dolgot, amit egyszerű kis földi életünkre is kivetíthetnék. Ám ilyet sajnos nem találtam. Túl elvont lett minden, túl… egyedi.
Ez a legfurcsább írói hiba, amivel eddig találkoztam. Hogy nem vette észre, hogy ömlengései és agyszüleményei között kicsúszott az emberiséghez visszavezető talaj a lába alól? Emiatt pedig egyáltalán nem találtam senkit a regényben, akit csak egy kicsit is megszerethettem volna az alatt az egy hét alatt, amíg a társaimmá váltak utazásaim során. Nem izgultam harcaikat olvasva, nem kavart fel, ha meghaltak, akármennyire is naplószerűen próbálta megírni az író ezt a történetet. Nem örültem, amikor minden jóra fordult, és csak felvontam a szemöldököm, amikor merlés „mi történik majd a jövőben, és mi hogyan fogunk viselkedni” módszerrel zárta le a könyvet. Mert erre már tényleg csak annyit tudtam mondani, hogy „köszönöm, Miéville, de egyáltalán nem érdekel!”. Ahogyan – ezek után - a következő könyvére is ezt fogom mondani.