Nincs édesebb, mint mindent tudni – tartja egy latin közmondás. Ha a Konstruált világok (A jelenségek kommunikatív leírása. Budapest: Typotex Elektronikus Kiadó Kft.) című tanulmánykötet nem is képes a világ minden szeletét bemutatni, mégis érdekes kísérletre vállalkozik: egyetlen, univerzálisnak mondható nyelvezettel szokatlanul sokféle tudományterületet igyekszik összefogni. Különösen nagy szükség van ilyen kötetre azokban a „vérzivataros” időkben, amikor némelyek időről időre megkérdőjelezik a kommunikációkutatás létét, olykor arra is alapozva, hogy az nem önálló tudomány. A Konstruált világok, mint egyfajta „útközbeni jelentés”, éppen arról tesz tanúbizonyságot, hogyan formálódik a kommunikációkutatás és mi módon alakítja ki saját nyelvezetét.

Problémamegoldó iparkodás
Horányi Özséb, a magyar kommunikációkutatás egyik meghatározó alakja évtizedekkel ezelőtt kezdte kidolgozni a kommunikáció participációs elméletének (PTC) fogalomkészletét. Ez a megközelítés abból a feltételezésből indul ki, hogy a kommunikáció nem információközlés, hanem problémamegoldó iparkodás, amely egyéni és kollektív cselekvők (ágensek) együttműködéséből fakad (utóbbiak között gondolhatunk intézményekre, társadalmi csoportokra, de akár véleményáramlatokra is). E cselekvőkben az a közös, hogy saját felkészültségeikből részeltetik egymást (innen a „participációs” kifejezés), hogy problémamegoldásuk hatékonyabb lehessen – s teszik mindezt kommunikáció útján. E gondolat elméleti előzményei között jelentős szerephez jut Niklas Luhmann német szociológus, aki rámutatott: a társadalom voltaképpen nem emberek, hanem kommunikációk hálójából tevődik össze, ily módon valóságunk nagyon nagy része a társadalmi kommunikációink során épül fel. Ha a nyelv teremtő erejére, a propaganda valóságtorzító hatására vagy a marketing „szómágiájára” gondolunk, máris fajsúlyos példákat lelünk e tétel igazolásához. A Konstruált világok ugyancsak arra mutat rá, hogyan építünk fel komplett világokat kommunikációs iparkodás révén.
Lássuk tehát, mi mindenre használható ez a nyelvezet!

Demokráciától matematikáig
A kötetben elsőként Sípos Balázs kísérli meg elhelyezni a kommunikáció participációs elméletét a politikai kommunikáció világában, ennek keretében pedig bemutatja a demokratizálódás folyamatát Colin Crouch posztdemokrácia-elméletére építve. Sípos felvázolja továbbá, hogy a kommunikáció participációs elmélete milyen módon képes annak vizsgálatára, hogy egy adott rendszer demokrácia-e, azaz hogy a demokrácia működtetéséhez szükséges felkészültségek elérhetőek-e mindenki számára vagy sem. Ennek megállapítására a szerző nem a pártok vagy a médiairányítás felől, hanem a közönség irányából tesz kísérletet, egyfajta politikai kommunikációs trendváltozást érzékeltetve.
A következő tanulmányban Domschitz Mátyás Arthur Koestler nyomán a szervezetet, mint holont, azaz rész-egész kapcsolatot írja le, mivel az valamilyen cél elérése érdekében aktív cselekvőként része egy környezetnek, ugyanakkor több, mint részeinek egésze. A szerző két interjút mutat be, amelyek között a dinamikai különbséget a beszélők igehasználatának tulajdonítja, s így láthatóvá teszi, miért tűnhet az egyik interjú tartalmilag sikeresnek, a másik pedig panaszosnak. Domschitz ez irányú kutatása a kommunikációban tetten érhető szervezeti valóság feltárására irányul, így a szervezetről, mint szociális-kommunikációs jelenségről képes szólni.
A kötet harmadik dolgozatában Terenyi Zoltán a pszichiátriát, mint társadalmi tevékenységet és intézményrendszert mutatja be. A szerző három individuális ágenstípust különít el a betegséghez való viszonyuk alapján: a beteget, a kezelőt és a hozzátartozót. Terenyi azonban hozzáteszi, hogy a pszichológiában leírt ágenstípusok esetenként változékonyak lehetnek, a szerepek tartalma és funkciója módosulhat az adott színtereken belül és azok között is. A pszichiátria intézményi struktúráinak, osztályainak valamint képzéseinek bemutatásán kívül a kezelés és kényszer viszonyát is érinti.
Németh Viktor értekezésében a mediációt nemcsak eljárásként, hanem szemléletmódként vezeti be. Egy probléma megjelenésekor a jog intézményrendszere az igazság kiderítésére szorítkozik, az ágensnek pusztán a szankció kiszabása után van lehetősége a folyamatba való bekapcsolódásra, annak megváltoztatására. Ezzel szemben a mediáció a problémát, mint lehetőséget vizsgálja, ahol a feleknek beleszólásuk van jövőbeni helyzetük alakításába. A szerző különböző eseteken keresztül mutatja be a mediátor, mint vezető, a közösségi mediáció és a koalícióban lévő ágensek szerepét.
Két tanulmányt jegyez a Konstruált világok szerkesztője, Demeter Márton. Első dolgozatában a matematika egyik alapvetéséről, az aritmetikáról tesz megállapításokat. A szerző a matematika meghatározásával kapcsolatosan két halmazt különböztet meg: a matematika, mint szaktudomány, illetve a matematika, mint filozófiai probléma megközelítését. Demeter e tanulmányában a matematika különböző elemeit (számjegyek, operátorok, műveletek) egyaránt szignifikációnak, jelentéstulajdonításnak tekinti, ennek alapján kísérel meg választ adni az aritmetikával foglalkozó matematikusok fő kérdéseire: „Mi a szám?”, „Mi a számolás?”. Mindehhez megidézi a formalista, az intuicionista és a platonista hagyományt. Másik tanulmányában az ortodox Ikon fogalmának rekonstrukciójára tesz kísérletet oly módon, hogy az Ikont, mint szignifikációt a jel és a kép kategóriáiból származtatja.

Anyagtól Istenig
A konstruált világok többi tanulmánya nem kevésbé izgalmasan eklektikus képet mutat. Szabó Levente esszéje fizikai struktúrákkal és kérdésekkel foglalkozik a kommunikációtudomány szempontjából. Ács Péter a participációs elmélet fogalomrendszerét a hálózati kommunikáció és a számítógépes alkalmazások jelenségkörének tisztázására használja. Farkas Edit az irodalomtudományra, mint társadalmi intézményre alkalmazza a kommunikációelméletet. Myat Kornél a kommunikáció három nagy hagyományos modelljét mutatja be a késő modern médiakörnyezet leírásához, s a médiát, mint felkészültségeink tárát, mint a problémamegoldás egy lehetséges színterét mutatja be.
Nagy Károly Zsoltnál jelenik meg az etnográfiai terep, mint kommunikációs színtér. A szerző bemutatja, hogyan váltja fel a Malinowski-féle megközelítést – amely a terepet, mint az idegen kultúrával való együttélés messze található helyét írja le – a Neidermüller-féle felfogás, amely szakít a térbeli távolság szigorú felfogásával. Bokor Tamás és Bokor-Bacsák Györgyi a logopédia, mint gyógypedagógiai tevékenység kommunikációelméleti megközelítését javasolja. A szerzők egy alternatív terápiás megközelítés bevezetését javasolják, integrálva a logopédia fogalomtárából jelenleg hiányzó nem verbális jellegeket is.
P. Szilczl Dóra a dialógus, a párbeszéd és az együttműködés fogalmát vizsgálja a habermasi életvilág-fogalom tükrében: az életvilág a mások számára megismerhetetlen tudás- és motivációkészlet, amelynek megismerése csakis az ágens önfeltárásával lehetséges. Korpics Márta az egyház tevékenykedésének három társadalmi kommunikációs színterében mélyül el, a hit és tudás közti különbséget illetve a hívő ágens speciális felkészültségeit elemezve. Kovács Lajos a kommunikáció által létrejött egyházi közösséget tekinti többletfelkészültségek forrásának, ahol az idő és a tér keretei között az ágensek nem pusztán egymással, hanem Istennel is kommunikációba kerülhetnek.
Anélkül, hogy tovább részleteznénk, világos: a kommunikáció mindent átható, mindenütt jelenlévő cementje a társadalomnak. A demokrácia körüli konfliktusok, a nemzeti és vallási meg nem értések, a jogi és mediációs eljárásokban látható anomáliák, a szervezetek hibás működései, de akár a beszédfejlesztés vagy a pszichiátria problémái egyformán vizsgálhatók egyfajta kommunikációs tükörben. Ez talán nem annyira kész és önálló tudomány, mint inkább tudományok közötti kutatás. A Konstruált világok bevallottan azt kívánja megmutatni, hogy a kommunikációvizsgálat szemüvegén át mennyire széleskörű problémákat lehet megragadni, s e problémák között számos olyan akad, amellyel a XXI. század embere a saját életében testközelből szembesül.