Az embernek talán a legnehezebb dolga akkor van, ha egy olyan könyvről akar írni, amit szeret és rajongva tisztel, hiszen írásunkban néha még a felét sem tudjuk visszaadni annak, amiért nagyszerűnek gondoljuk az adott művet. Már évek óta elhatároztam, hogy papírra vetem gondolataimat Frank Herbert Dűne című regényével (és folytatásaival) kapcsolatban. Ha olvasom, magával ragad, és elcsodálkozom a teremtő képzelet lenyűgöző megnyilvánulásain. Az emberi képességek határainak keresése, a fejlődésünk sokszínűsége, a politika és gazdaság összefonódása… minden pillantással újat fedezek fel benne, olyanokat is, amit akár én is megláthattam volna.

Dűne-tézis
A legjobb azonban az, hogy iszlám tanulmányaim során, amikor már majdhogynem megfeledkezem e távoli jövőről, hirtelen valami ismét kötetek körüli pályára irányít. Mert mi másra gondolhatnék, amikor felfedezem, hogy a palesztín intifádák halálra kész harcosait fedā’inoknak nevezik? Az iszlám gazdaságtan nagy gondolkodói szerint egy társadalmat a „nagyobb jó” ígérete fogja rávezetni önérdekeinek sutba vetésére. Győzelem (és a jövő átadása egy másik generációnak) ezen a világon, avagy a túlvilág ígérete? Bene Gesserit, avagy Bene Tleilax? Arról nem is beszélve, hogy soha nem sikerül Mohamed szíráit úgy tanulmányoznom, hogy ne képzelném el: Herbert jövendő prófétájának életét erről a múltbeli Prófétáról mintázta. És így tovább… valahányszor rádöbbenek egy-egy ilyen hasonlóságra, egyre tisztábbá válik előttem, bőven szolgáltatna anyagot Frank Herbert (bármelyik) könyve egy doktori disszertációhoz.
És arról a traumámról nem is beszéltem még, hogy fél évtized sémi nyelvtanulás után sem sikerült megállapítanom, hogy minek alapján vegyíti az arab, török és perzsa szavakat egyazon mondatban. Ha majd erre rájövök, talán az lesz a jel: elkezdhetek egy tézist kidolgozni! De addig is, kénytelen vagyok az elemzést félretenni, hiszen megint csak ott vagyok, ahol a part szakad – egy gigászi műbe belecsippenteni értelmetlen, butaságot leírni meg még tiszteletlenség is.
Az utóbbi években ugyanis az én párhuzamaim nélkül is van elég baja a Dűne-univerzumnak: Herbert saját fia, Brian és annak barátja K. J. Anderson hathatósan teszik tönkre a tökéletes életművet előjáték trilógiák, legendák és befejezések (!) megírásával. A nagy Dűne-tézis helyett az ő munkásságuknak szentelném cikkem második felét – értük még ennyi is sok lesz.

A láthatatlan könyvtáros kritikája
E két fiatalember is, mint a hajdanvolt grófok és bárók, nevük révén próbáltak meggazdagodni. És az ő ügyük is legalább akkora szemfényvesztés volt, mint az ezer éves kutyabőrre mérhetetlen hitelt felvevő nemeseké… Első munkájukként megírták a Dűne „Előjáték trilógiát”. Hatalmas betűkkel hirdetve, hogy az apa jegyzeteit követték a regények szerkesztése során. Állítólag. Talán igaz is volt, mert nem lettek rossz könyvek. Persze nem tettek hozzá sok mindent az életünkhöz, de nem is kellett ostoba, az eredeti könyvvel teljesen ellentmondó agymenést olvasnunk. Nem teremtettek felesleges karaktereket, hanem a meglévőket – akiknek jelleme és „úti céljuk” tökéletesen ki lett már formálva – használták fel. A történet együgyű lett, ráadásul semmi továbbgondolni érdemes nincs benne, amit már ezerszer ne olvastunk volna bármelyik népmesében. De az a világ elevenedett meg bennük, amit szerettünk: kedvenc karaktereink előéletéről olvashattunk. Hittünk az írók jó szándékában, majd a könyv letétele után megbékéltünk az olvasottakkal (még nekem is itt porosodik a trilógia kétharmada a polcomon).
Itt kellett volna megállni! De a kiadó is csak a milliónyi Herbert rajongó pénzét látta a szeme előtt, így jelenhetett meg a Butleri dzsihadról szőtt trilógia is. Mert ha már három előzménykötet elbírt a világ pénztárcája, akkor az impérium megteremtéséről is írhatnak büntetlenül ugyanennyit!
De ami bájos és elnézhető volt a „-házak” köteteknél, azt itt már csak a fájdalmas jelzővel tudom illetni. Itt lett teljesen nyilvánvaló számomra, hogy a két író nem tud írni, ami azért végtelenül kínos, mert ezen könyvek alkotása során már az apa jegyzeteire sem támaszkodhattak. A történet unalmas: tudjuk, hogy a gépek úgyse győzhetnek, hiszen akkor nem születhetett volna meg az Atreidesek milliónyi világa. A megteremtett karakterekben pedig annyi árnyaltság sincs, mint egy mesekönyv főszereplőjében. De ami valóságos csodával ért fel: sikerült a fejezeteket elkezdő „bölcsességeket” oly mértékben lezülleszteni, hogy azokhoz képest a Szürke ötven árnyalata is igényes, gondolkodásra serkentő olvasmánynak tűnik.
Másfél kötetet szenvedtem végig, és utána leraktam. Azóta is kerülöm a Szabó Ervin Könyvtár sci-fi sarkát, ahova besuvasztották ezeket a könyveket – az Öreg Herbert eredetijeitől jó távol (éljen a láthatatlan könyvtáros kritikája!).

A Dűne-univerzum apokalipszise
Mivel a második trilógia utolsó köteteit nem olvastam, ezért most találgatnom kell bizonyos eseményekkel kapcsolatban. Valahol, e félezer oldal megírása során a két balga legény meggyőzte magát (mert, hogy az olvasók nem tettek ilyet, abban biztos vagyok), hogy értékes és hasznos munkát végeznek, ráadásul magas színvonalon, pont, ahogy egy íróhoz illik. Úgy hiszik, immár méltóak, hogy a nagy Herbert nyomába léphessenek, így megírhatják az eredeti kötetek befejezését. Befejezését egy olyan epikus sorozatnak, amelynek már csak befejezetlensége is olvasók millióinak ad beszédtémát egy-egy könyvfesztiválon!
És megtették… az apuka jegyzetei híján ők próbáltak kitalálni egy befejezést, ami, lássuk be! ez a kísérlet – az előző  könyveik alapján, melyekből pont a teremtő ötlet és erő hiányzott – csakis nevetségbe és csalódásba torkollhatott. És torkollt is, a legendás gazdasági és politikai regény átfordult egy ócska akció sci-fibe. Űrhajók az írók tűmondataival tüzeltek, míg a szerethető, bonyolult karakterek együgyűvé silányultak. Elérkezett a Dűne-univerzum apokalipszise.

Kénytelen voltam elolvasni ezt a két utolsó regényt. Tudnom kellett a végét. Gyarló vagyok. És így, én is bábáskodtam e szörnyszülöttek születésénél. Azzal vigasztalom magam, hogy az idősebb Herbert nem érte meg ezt a gyalázatot, és még csak jövőbe sem látott. Mert tudom, ha megtette volna, akkor ő is inkább – a klasszikus Cervantes példája nyomán – megölte volna szeretett héroszait, mint hogy rosszul használt bábokká silányuljanak hozzá nem értők kezében.