Kabdebó Tamás író, a több, mint fél évszázada disszidált író, aki angliai lakhelye ellenére rendszeresen járt haza a konszolidációt jelentő 80-as évek óta, magyar írónak tartja magát. Mégpedig olyannak, aki „évente ötven hetet külföldön tölt”.  Faludy Györgyhöz hasonlóan, mivel nem lelte a nagyvilágban hazáját, inkább vándorolt benne, hogy aztán itthon, magyar nyelven mesélje el honfitársainak utazásainak kalandjait. Az Amonnan című kötet ezekről a kalandokról szól.

Hogy lehet az ember, író?
Hadd kezdjem egy szubjektív élménnyel: kölökkoromban Baján, a holtág Sugovica homokos partján lévő vadkempingben töltöttünk családunkkal sok nyarat, ahol a városból elszármazott, főleg értelmiségi pályát választók találkoztak a vakációk idején. Ide jött el többször is Kabdebó Tamás író is, aki számomra – aki gyerekkorától az írást választotta fő ténykedési területének – valamiféle misztikus istenség volt. Meg is kérdeztem tőle akkor tíz-tizenkét éves gyerekként, hogy „Tamás bácsi, hogy lehet az ember, író?” Mire Kabdebó csak annyit mondott, hogy egyszerű a dolog, le kell írni élményeinket és meg kell toldani egy kis fantáziával.

Amonnan
Nos, ő be is váltotta ígéretét, a Magyar Odüsszeuszok című kötete mellett az Amonnan című kisregénygyűjteményben is valójában nagyvilágban tett utazásainak képeslap lenyomatait olvashatjuk.
Aztán már az Amonnan kötetből kitűnik, hogy a szerző – ahogy más műveiben – itt is világossá akarja tenni magyar írói identitásának lényegét. Egy helyen röviden idéz egy vitát, mely kint Angliában történt vele, amikor disszidálása után megkérdezte tőle valaki, hogy végül is mit szeretne kezdeni magával, mire az volt a válasz, hogy „magyar író akarok lenni!” A másik fél erre erősen vitatni kezdte Kabdebó disszidálását, hiszen magyar író csak magyar közegben lelhet talajra, de ezt Kabdebó azzal tromfolta, hogy „otthon nem írhattam volna meg az igazságot”. Számomra ez továbbra is Homérosz igazságát támasztja alá: ahhoz, hogy végre hazaérhess, el kell utaznod otthonról.
Kabdebó Tamás nem volt elveszett ember, s odüsszeiája során sok mindennel foglalkozott. „A New York Public Library-ben és Chicagóban műfordítóként tartanak számon, Washingtonban bibliográfusként, Írországban könyvtáros vagyok, Angliában a magyar forradalmat oktatóként történészként” – meséli magáról.

Izzó szívű magyarként
Az Amonnan kisregényei ezekben az időkben készültek, amikor az író a fent idézett helyeken dolgozott.  A kötetben öt nagyobb egységre bontva, „Minden idők”, „Történetek az apámról”, „Elefántbolygó”, „Henna” és „Hogy mitévő?” címmel sorakoznak a kisregények, történetfüzérek.
Az epizódok jellemzői a korábban említett kétlakiság, kéthonúság, ahogy Kabdebó hazavágyva, vágyásában izzó szívű magyarként az angolszász országok különböző kultúrszínterein bele-belebotlik valami különlegesbe, egy sajátságos hangulatú városba, egy felejthetetlen szépségű nőbe vagy egy kalandos életű férfiú sorsába. Mi, itthoni magyarok valahogy mégsem csodálkozunk azon, hogy legyen bár Kabdebó Tamás az USA-ban, Írországban, vagy Angliában, netán ezek között hullámokon hánykódva valamelyik óceánon, elméjéből újra és újra a magyarországi emlékek idéződnek fel, s kerülnek újra terítékre. S összegezve mindezt a külső és a belső utazás matricájaként pedig egy alkalommal így fogalmazódik meg az íróban: „Kulturális hazámat (Haza a Magasban és Haza a Poggyászban) magammal hoztam (és viheted te is, kedves olvasó), és félszáz földjén a világnak nem leltem még olyan országot, ahol legalább egy ultipartira való hazámfiát sebtiben össze ne lehetett volna toborozni.”