Jack Kerouac az író és költő, akitől elementárisan nagyobbat, a huszadik századi amerikai irodalomra leginkább hatást tevőt nem, vagy csak alig találunk. Sokan ismerik prózájának ékkövét, az Útont, s ennél többet kevesen tudnak róla – ez Kerouac átka is, hiszen életében alig, halála után azonban annál nagyobb elismerést kapott. Most az Úton folytatását, a Művésztelep (Big Sur) című regényét ajánljuk az irodalmi csemegékre vágyóknak.

Az irodalom hidrogénbombája
De hogy folytassam a bevezetőben megkezdett hozsannázást, Kerouacot szokás a beatnemzedék királyának, a hippik atyjának is mondani, nos, ha ez így is van, én inkább Allen Ginsberg költővel együtt az irodalom hidrogénbombájának mondanám, hiszen életükkel és munkásságukkal, műveikkel gyakorlatilag újra rajzoltatták az irodalom-művészet világtérképét. Az amerikai irodalom sokszor forradalmasítást igénylő terepén alapvető hatást gyakorolt az a módszer, ahogy Jack Kerouac a megélt életforma forradalmat, az 1940-es, 1950-es évek jazzből rock & rollba hajló (de ekkor még valójában beatniknek vagy Norman Mailer után „fehér négernek” nevezett) új stílust és irányzatot, a spontán vallomásos prózát papírra vetette. Így vált az Úton egy, az egyszerűségből és kis túlzással még akár a talking blues –ból is építkező poszt-nomád, de mindennél zseniálisabb, zsenge írásformává, új irodalmi fogalommá. A találmányt szabad prózának, illetve az említett Ginsbergnél, szabad versnek mondjuk azóta.

Winnetou visszatér

Az is irodalomtörténeti tény hogy ennek a fajta irodalomnak csupa olyan képviselője volt, akik a társasági életben is rengeteget beszéltek, természetesen Kerouacról is feljegyezték, hogy speciális munkamódszeréről órákig képes volt beszélni, feltéve, ha részeg volt. Jellegzetes estéket töltöttek így el a New York-i Bronxban barátaival, akik szintén sokat szövegeltek, kinek, ha úgy tetszik: bőséggel nyomták az akusztikus prózát.

Az Úton azóta iskolai tananyag lett, Kerouac a hippik mennyországába repült, mi meg (még egyelőre) itt maradtunk a Földön és csak néznénk magunk elé, mint a vett malac, de ekkor jön a képbe a Művésztelep, az On The Road folytatása. Kegyetlenül érdes, de logikus kérdés, hogy mi a lófüttyért akart Jack Kerouac még egy bőrt lenyúzni az őszintén underground irodalom vezérhimnuszának számító Útonról, minek kellett ezt a „Winnetou visszatér”-szindrómát a klasszikus szentségtörés receptje szerint ezzel is eljátszani?
A kérdésben ott a felelet, mi magunk vagyunk a válasz. Kerouac tán gondolt ránk is, nem de? De biza.

Bohó hobók
Az Úton megjelenése után öt évvel kiadott, 1961-es Művésztelep című regénynek ugyanazok az Amerikát a 66-os úton átszelő önhitt és kedvesen naiv, bohó hobói, csavargó, tehát Dean Moriarty és barátai, barátnői i a főszereplői, mint a „nagy műben”, de itt, a folytatásban (már ha egyáltalán feltétlenül annak kell, hogy vegyük) nem szükséges az Úton-hoz hasonló alapvetéseket formai és tartalmi szempontból megtenni.
A Művésztelep egyfajta gálaműsor, ajándék, egy bónusz, Kerouac laza, könnyedén mesélő stílusban, de mégis valahogy amolyan felszabadult. Már nem abban a világmegváltó hangulatban adja elő egy különös hely lakóinak életepizódjait. A kötetben jócskán ott van a habókos szerelmek, esetenkénti bunyók és más balhék ragacsossága, „rejtőjenős” mákonyossága, de semmi sulykolás, semmi nehézfémmel teli megmondás. Tény, hogy kiérződik az elmúlás halvány szele is, sőt az egyik fejezetben a legendás csavargói csapat utolsó útjára, egy elvonó kórházba kíséri erősen fogyasztgató társát, hogy aztán mindörökre búcsút vegyenek tőle a kijáratnál.
A Művésztelep előszavát maga Kerouac írja, többek között így: „Ez az egész dolog, egyetlen hatalmas komédiát alkot, amelyet az olvasó szegény Jean (jómagam), más néven Jack Duluoz szemével láthat – a fergeteges történések, bolondságok, s ugyanakkor a mindent elárasztó, végtelen, édes jóindulat világa ez, Jean szemének kulcslyukán keresztül.”