Miután befejeztem Hemingway klasszikusát, a Búcsú a fegyverektől-t, ami erősen megrendítette az íróba vetett bizalmam, úgy éreztem, mindenképp és minél gyorsabban bele kell kezdenem egy másik Hemingway-kötetbe. Mégiscsak a huszadik század egyik legnagyobbja... Jöjjön tehát Fiesta, a nap is felkel (régebben Különös társaság).
A regény Hemingway első, és rögtön világhírűvé vált műve. És a Búcsú a fegyverektől című könyvével ellentétben, ezúttal jogosnak érzem a megbecsülést. A Fiesta ugyanis – bár rengeteg kérdést nyitva hagy – azért mégis remek alkotás.

A puszta létezés
A történet rém egyszerű. Jake Barnes, az amerikai író, aki Párizsba költözött az első világháború után, céltalanul lődörög a francia nagyvárosban. Mivel meg kell élnie, cikkeket ír valami újságnak – mindig csak annyit, amiből telik a napi konyakjára. Ő és más amerikaiak sodródó életüket, szomorú, kilátástalan hedonizmusukat kívánják betetézni a fiestával, a Spanyolországban megrendezésre kerülő éves bikaviadal megtekintésével. A történet ennyi – a lényeg azonban nyilván nem ez.
Ahogyan a könyv fülszövege írja: a regény a két háború közti társadalom kiábrándulását és céltalan életét mutatja be. A szereplők nem kalandot keresve utaznak el, nem érdeklődésük kielégítése miatt nézik végig, miként ölik le a bikákat a torreádorok, nem pusztán a zsigeri létezést megélve halásznak pisztrángot, majd belezik ki zsákmányukat. Mindez inkább menekülés, valamiféle próbálkozás a háború alatt elvesztegetett idejük visszaszerzésére.
A tömérdek bor, és alkohol elfogyasztása sem puszta élvhajhász torkosság, hanem a gondolatainak elfojtásának legjobb eszköze.  A gondolatok kínkeserves megszülése helyett, inkább a gondolattalanság, a hibernáció, a puszta létezést keresik: evés, ivás szeretkezés állatias világának bensőséges öröme.  
Egymás társaságát megrögzötten kereső szereplőink minduntalan a másikban, az italban, vagy a szexben – s, ha már állatias öröm – a vérben úszó sportokban keresik önmagukat. Keserű hedonizmusuk azonban puszta menekülés. Mi, olvasók látjuk, ők nyilván nem vehetik észre, milyen mélyen megnehezítik mindezzel saját, könnyűnek képzelt életüket.
A gondolkodás kálváriája nem újdonság, ennyire egyértelmű, és ennyire hatásos megformálásával azonban még sehol sem találkoztam. A szereplők, mint tárgyak, vagy állatok csak átélik az eseményeket, minden csak megtörténik velük.

Mintha attól félt volna
A regény eleje, az első könyv élvezetes alkotás: Jake Barnes és szerelme, Lady Ashley a párizsi, füstbe burkolt kocsmában, táncházakban csapják el az időt. Feltárul előttünk a főhős érzelmi élete, hiszen egy éjjel elsírja magát Brett (Lady Ashley) miatt. Közben éjszakánként a háborúban hallott puskaropogást hallja újra és újra, és emiatt égve hagyott lámpánál, bekapcsolt rádió mellett keresi az álmot. De megtudjuk azt is, hogy a háború kasztrálta őt – sebesülése miatt képtelen a szexuális együttlétre, s így ellehetetlenül az állatias örömök kiteljesítése. Valami újat kell keresnie… Jake Barnes minden kínja majdhogynem egyszerre tárul elénk, és szorítja össze szívünket.
Ekkor úgy éreztem, hogy megtaláltam az egyik legjobb regényt a világon.  
A második könyv azonban nem érte el a magasra tett mércét. Az elutazás és a bikaviadal története kissé olyan, mintha Hemingway maga mondott volna le a remekmű folytatásáról. Valahol ezt írja: „Arra gondoltam, jó volna átúszni az öblöt, de attól féltem, hogy görcs áll a lábamba.” Nos, mintha maga az író is attól félt volna, hogy túllép saját határain. Talán saját szabályait szegte volna meg, ha minden ugyanabban a mederben folyt volna tovább, mint amiben elkezdett. Mert az első könyv érzelmes, mély, fájdalmas, de a második, a fő rész valami egészen más. Céltalanság és érzelemmentesség süt belőle.
Nehéz olvasni, nehéz szeretni, nehéz olyasmit átérezni, amiben egy csepp érzelem sincs. Ez a rész, az előbb említett „minden csak megtörténik” része. Brett nimfomániájának totális kitárulkozása, a társaság ellentéteinek körvonalazódása, majd kiteljesedése, s a fiesta vége. S a társaságnak tovább kell állnia, s új és új módját kell megtalálniuk céltalan idejük agyoncsapására.

Jó dolog volna
A harmadik könyv a kivonulás könyve. Jake nem tér vissza Párizsba, inkább San Sebastianba utazik, és egy hotelben húzza meg magát – úszkál, eszik, iszik. Majd Brett sürgönyöz neki, s ő egyből elutazik hozzá. S itt hirtelen megértünk valamit, ami kicsit olyan, mintha már régen értenünk kellett volna. Egy a végletekig lehetetlen szerelem lép elő főszálként.
Brett nimfomániás, míg Jake képtelen a szeretkezésre, s így kettejük románca halálra ítéltetett. Minden értelmetlenség közepére beköszön ez furcsa vágy, s a regény utolsó bekezdésében elhangzik az, ami talán egy picike kis megkönnyebbülést adhat számukra: jó dolog volna abban hinni, hogy ők ketten jól meglettek volna egymással.
Hmm, hát igen. Jó dolog volna – hinni. Hinni, hogy mégsem értelmetlen az egész, hinni, hogy jobb lesz, hinni, hogy nemsoká változás következik, hinni, hogy szabad és érdemes még hinni – hinni akármiben.
A Fiesta végül egy jó könyvélményt és egy kis deprimáltságot hagyott bennem. Néha azt éreztem, hogy jó volna köztük lenni, s együtt átinni azokat az estéket, vagy akár napokat, máskor inkább menekültem volna. Mert az életük nem szórakozás, hanem kínkeserves, megrögzött menekülés. Menekülés valami olyasmitől, ami örökérvényű: az élet értelmetlensége elől.