Hogy miképpen került a polcomra ez a könyv, semmiképpen sem tudnám megmondani. Talán ajándék gyanánt érkezett, s hosszú időn keresztül borította a feledés, meg a könyvtárszoba pora, míg a minap a kezembe nem akadt. Mielőtt bármi mást mondanék e kötetről, sürgősen leszögezném: A templomos lovagrend alkonya két esetben lehet érdekes olvasmány. Alapvetően akkor, ha valaki történészként, vagy történelemkedvelőként behatóan kíván foglalkozni a tizenharmadik, tizennegyedik század fordulójának eseményeivel, s azon belül is az olyan furcsa és nehezen magyarázható kultúrtörténeti kuriózumokkal, mint amilyen a templomosok elleni per. A másik variáció az, ha valaki olvasta Maurice Druon francia akadémikus Az elátkozott királyok című hétkötetes történelmi regénysorozatát, és annyira kíváncsi az elbeszélés mögötti tényekre, hogy nekiveselkedik és elolvassa Molnár Máté történelmi tanulmányát.
Persze ezzel automatikusan az első kategóriába kerül át…

Hibák és erények
A kötetet – akár ezért, akár azért – mindenképpen érdemes kézbe venni. Feltéve, ha az olvasót nem zavarja a millió helyesírási hiba. S, ha már megemlítettem, hadd toporogjak e témánál egy kicsit!

A Miles Christi által gondozott, vagy pontosabban gondozatlanul hagyott szöveg ugyanis a mikro-könyvkiadók sebeitől szenved. Láthatóan nem kísérte nyelvi lektor figyelme a kiadást, s a szerző is, a kiadó is úgy vélte, éppen elég lesz, ha a Word helyesírási programja ellenőrzi a szöveget. Így aztán az ige és az igekötő, az összetett szavak két tagja rendszeresen és rendkívül zavaróan elválik egymástól.

Kár érte, mert nem jó bosszankodva olvasni egy amúgy gondolataiban igényes szöveget.
És meg kell itt említenem Hernádi Sándor tanár úr intelmét is, amivel egy egyetemi vizsgán beírta indexembe a jegyet: a helyesírás erkölcsi kérdés, becsület és önbecsülés dolga…
Másik hibája a kötetnek – ha már ezzel kezdtem, legyünk túl a negatív kritikán most, az elején –, hogy a szerző hosszan és unalmasan időz érdektelen részleteknél, s az apró tények összebogarászása miatt fölöttébb nehezen épül föl a kötet valódi struktúrája, elsikkad következtetése, alig látható gondolati íve. És ráadásul – persze ez csak a személyes véleményem – téves is végkövetkeztetése.
Hogy akkor miért is érdemes mégis elolvasni? Lássuk csak!
Komoly erénye A templomos lovagrend alkonyának, hogy lefejti a templomosok történetéről a mítoszok és legendák szövevényét, s helyükre egy nagyon érdekes hatalmi, politikai, gazdasági konstellációt állít. Szembeszökő és szívmelengető arról olvasni, hogy a tizenharmadik század utolsó évtizedeiben sem voltak mások a társadalom belső hajtóerői, mint ma. Érdekek, számítások, ravaszkodások, megfontolások vezettek királyt, pápát és császárt, bármit is tettek vagy akartak tenni.
S ezzel Molnár Máté nem pusztán a templomosokat ássa ki a babonák alól, de történetük elmondása által az egész későközépkort kiemeli abból a romantikus pocsolyából, amibe az elmúlt századok beleforgatták.
A kötet ebben a tekintetben a legkorszerűbb európai történetírás szellemiségét tükrözi, alapossága, forrás-igényessége, adatoltsága okán pedig – akár nemzetközi szinten is – komoly szaktudományos elismerésre tarthat számot.

A szerző időrendben haladva dolgozza föl a templomos lovagrend utolsó évtizedeit, elmondva, hogyan és miért szorultak ki a keresztesek a Szentföldről, miképpen próbáltak meg visszatérni, illetve a vissza nem térhetéssel számolva, új funkciókat találni maguknak. Elmondja, miért okozott a templomosoknak különösen nagy nehézséget a rend újrapozicionálása, s azt is, hogy miképpen került Szép Fülöp célkeresztjébe a lovagrend.

Krimivé váló történelem
És ekkor válik igazán izgalmassá, krimi szerűen érdekfeszítővé a történet. Fülöp ugyanis, s vele együtt a francia államapparátus valamennyi szereplője, mindent megtett azért, hogy a templomosok elleni vádak hitelesnek tűnjenek. Miközben nyilvánvalóan koholmányok voltak. Ámde azt sem akkor nem lehetett, sem most nem lehet egyértelműen eldönteni, miféle motívumok mozgatták a királyt. Igazi politikai, hatalmi boszorkánykonyhába nyújt betekintést Molnár Máté könyve. Hiszen ma is akadnak olyan kormányzati döntések, amelyeknek miértjeivel kapcsolatban csak találgatni tudunk, miközben a döntéshozó mindent elkövet annak érdekében, hogy propagandáját higgyük igaznak, s a valódi motívumokról mit se sejtsünk… Éppen így csak találgatásaink vannak azzal kapcsolatban, hogy mi is lehetett a templomosok elleni fellépés valódi oka.
A szerző a lehetséges okokat hat csoportba osztja, és külön-külön vizsgálja meg azokat. Eleve kizár a hatból hármat, kizárja a rend korruptságával, eretnekségével kapcsolatos erkölcsi kifogásokat, annak ellenére, hogy az erkölcsi ok volt a rend elleni fellépés ürügye. Szintén kizárja azt a népszerű feltételezést, hogy a rend kiváltságaival és szervezettségével akadályozta a király központosító törekvéseit, s ugyancsak kizárja Fülöp személyes bosszúvágyát azért, amiért felvételi kérelmét elutasították.
Részletesen megvizsgálja azonban a sokak által hangoztatott pénzügyi ok lehetőségét, vagyis azt az állítást, mely szerint a rend hatalmas vagyonának megszerzése motiválta a királyt. Nos, Molnár alapos kutatás után kijelenti, hogy a templomosok vagyona korántsem volt olyan hatalmas, mint a legendák feltételezik, s ráadásul Fülöpnek nem volt esélye arra, hogy véglegesen megszerezze azt. Vitathatatlan azonban, hogy a per lefolyása alatt a lefoglalt birtokok jövedelmét a király használhatta fel, és így származott anyagi előnye a perből, ez a tény olyan jelentéktelen, hogy aligha lehetett kiváltója a nagy pernek.
Így két témára szűkíti a lehetséges okokat. Ezeket azonban egyaránt fontosnak tartja. A külpolitikai és katonai okok, azaz Fülöp és a Capeting dinasztia hatalmi törekvéseit a szerző olyan jelentősnek gondolja, hogy külön fejezetben foglalkozik velük. Bemutatja például a lovagrendek összevonására, illetve egy új keresztes hadjárat megindítására vonatkozó terveket, ahol mind az egyesített rend, mind a Jeruzsálemi királyság élén Fülöp fiai álltak volna. Ismerteti továbbá Fülöp egyéb dinasztikus ambícióit, így a Latin Császárság visszaállítását Valois Károllyal, Fülöp öccsével a trónján.
Úgy tűnik, Molnár szerint ez kérdéskör lehetett a döntő oka annak, hogy a templomosok elleni pert kíméletlenül végig vitte a király. A lovagrend romjain létrehozandó új katonai erő ugyanis határozott támasza lehetett volna a dinasztia keleti térnyerésének, míg a templomosok egyértelműen ellenálltak annak, hogy a királyi-dinasztikus érdek megjelenjen döntéseikben.

Ésszerűen és irracionálisan
A szerző gondolatmenetétől eltérően azonban én nem ezt az okot teszem az utolsó, s leginkább megfontolandó helyre, hanem az egyházpolitikai küzdelem kérdéskörét. Molnár maga is úgy véli, hogy az egyházpolitikai szempont komoly szerepet játszhatott a rend perbe fogásában. A tizennegyedik század elején ugyanis négy nagy pert folytatott a francia király az egyház ellen, köztük egy kiemelkedően fontosat: régi ellenfelének, az elhunyt VIII. Bonifác pápának az utólagos elítélését, eretnekké nyilvánítását akarta elérni. Persze az egyház számára ez gyakorlatilag elfogadhatatlan volt, s így a konfliktus új és új formákban bukkant föl. Ezekben az esztendőkben a francia király és a pápa között olyan hatalmi harc dúlt, amely a pápaság és császárság között már korábban lezajlott – állítja Molnár –, s a templomosok elleni fellépés jól illeszkedett ebbe a folyamatba. Olyan alkupozíciót teremtett a király számára, amely akár meghátrálásra is kényszeríthette volna a pápát. Végül Molnár szerint politikai kompromisszum született, amennyiben a pápa engedett a királynak a templomosok ügyében, cserébe az felhagyott a Bonifác elleni perrel.
Hogy ez önmagában igaz, azt én nem vitatom, de kielégítő magyarázatnak sem találom. Molnár munkájából ugyanis kiderül – mégpedig úgy, mintha a szerző maga sem venné észre –, Fülöpnek eredetileg esze ágában sem volt elítélni a templomosokat. Valójában csak nyomást akart gyakorolni a pápára, és csúnyán elhúzódó érdekküzdelem során lavírozta magát abba a helyzetbe, hogy végül ki kellett végeztetnie Jacques de Molay nagymestert és néhány vezető templomost. Úgy tetszik, a lovagrend valódi vesztét a politikai játszma eldurvulása okozta.
Persze egy történésznek nem kell ismernie a játékelméleteket, nekem az a konklúzióm, hogy egyfajta gyáva nyúl-játék áldozatává váltak a templomosok. Magyarázatul ide kell idéznem egy rövid játékelméleti bekezdést: „A gyáva nyúl-játék az 50-es években Amerikában dívó tinédzser-játékról kapta nevét. A fiúk (lopott) autókkal, nagy sebességgel indultak el egymás felé egy szűk úton. Amelyikük kitért a másik elöl, a többiek gyáva nyúlnak titulálták és mélyen megvetették… Mindkét sofőrnek minden pillanatban döntenie kell, hogy kooperál, azaz kitér-e vagy tovább száguld. Az utolsó pillanatban mindketten egymástól függetlenül, a másik döntésének ismerete nélkül hozzák meg saját döntésüket. Az utolsó pillanatot megelőző hosszabb-rövidebb időben a játékosok még meggyőzhetik egymást hajthatatlanságukról. Az előjátékból levonható következtetés sokat nyom latba a végső döntésnél… Ha az egyik játékosnak sikerül meggyőzni a másikat tántoríthatatlanságáról, akkor a másik kénytelen lesz kitérni, hogy életben maradjon és elkerülje a legrosszabbat. Nehéz ezt a játékot racionálisan játszani. Hermann Kahn szerint a technikás játékos eleve hullarészegen száll be az autójába és nagyon látványosan iszik még egy slukkot, sötét szemüveget vesz fel, ezzel is mutatva ellenfelének, hogy nem sokat lát a dologból és eszében sincs feladni. Minél irracionálisabban játssza valaki ezt a játszmát, annál biztosabb, hogy győzni fog. Ebben a menetben az egyetlen esély a kölcsönös kooperációra az, ha mindkét fél teljesen világossá teszi az ellenfele előtt, hogy nem fog kooperálni.”
A történelem nem egy ilyen gyáva nyúl-játszmát ismer. A templomosok perében Szép Fülöp és V. Kelemen pápa száguldott egymás felé, s egyikük sem hátrálhatott meg anélkül, hogy ne veszített volna sokkal többet annál, mint amennyit a konkrét ügyben veszíteni tudott. Mindketten egyetemes tekintélyüket, és tényleges hatalmukat tették kockára a küzdelem során, s az küzdelem előrehaladtával egyre emelték a tétet, hogy egyre tántoríthatatlanabbnak mutassák magukat a másik előtt. Igaz, nem a saját bőrüket vitték vásárra, hanem a templomosokét. Persze, hogy nem hátrált meg egyikük sem.