Egyszer régen, zsenge ifjú koromban, körülbelül egy évvel ezelőtt a Margitsziget tulipán- és cseresznyefáinak szépségén mélázva már írtam egy cikket a hanamiról. Kik, miért, hogyan? És ki kell mondanom: csöppet elkéstem vele. Mindezt sikerült olyan jól időzíteni, hogy cikkemet olvasva már csak a hervadó virágok kedvelői, vagy a több ezer kilométert repülőzők (szóval az igazi rajongók) tudták csak csodálattal nézni a fákat. Így idén – szent fogadalmamnak eleget téve – már úgy igyekszem mindenkit az ELTE Füvészkertjében megrendezett japán programokra invitálni, hogy legalább a programok felére és a virágzás befejezése előtt odaérjenek.

Országbörze
Virágok, haiku, drámaelőadás, keleti gyógymódok, egy kis harcművészet – egyszóval egy igazi kirakodóvásár fogja várni az érdeklődőket. Egy országbörze! De vajon megérthetünk egy népet egy napjának megfigyelésével, legnagyobb vívmányainak csodálatával? A válasz egyértelmű, nem. De az érdeklődés csíráját el lehet vetni. És el is fogja vetni.
És utána? Többet, érdekesebbet szeretne megtudni a lehető legtávolkeletibb országról?
Ha igen, én minden érdeklődő kezébe James Clavell Sógun című regényét nyomnám. Aminek lehet, hogy nincsen sok köze az oly csodált (modern) országhoz: a metropoliszokhoz, a gépcsodákhoz, a 2020-as olimpia rendezőjéhez. Még csak azt sem mondanám, hogy a könyvet olvasva a 17. századi japán történelem tudósai leszünk.
Clavell, az okoskodók gáncsait megelőzve, nem történelmi nevekkel töltötte meg regényét, négy évszázad távlatából néha nehéz autentikus forrásokat találni. Sok töredékre építeni több mint ezer oldalas regényt pedig igencsak merész dolog volna. Így megmaradt a történelmi váz, a hősök pedig az új neveikkel együtt kitalált tulajdonságokat és érzelmeket kaptak. Igen, nem szabad tovább szépíteni, kimondom: egy történelmi kalandregényt ajánlgatok lelkesen. Miért?

Bonyolult hatalmi sakkjátszma

Japán az 1600-as évek fordulóján sorsdöntő változás előtt állt. Az Istenek Földje majd egy évtized béke után ismét polgárháború felé sodródott: a portugálok, jezsuiták, az újonnan érkezett angol navigátor, szamuráj klánok és az utóbbi évtizedben felkapaszkodott parasztgenerális mindenki megpróbálja megszerezni maga számára  a jogosnak vélt hatalmat. Az pedig megjósolható, hogy aki előtt kibontakozik egy ilyen méretű, bonyolult hatalmi sakkjátszma – amelybe Clavell a gyanútlan olvasót csöppenti –, az nem csak annyit akar majd hallani, hogy „fél év elteltével Tokugava Iejaszu minden ellenségét lemészárolta, és ő lett a Sógun”. Én legalábbis, az első száz oldal után egy igen hosszú és komoly felfedezőút reményében folytattam az olvasást. Mint később kiderült egy olyan világba, amit eddig alig, ráadásul néha nagyon is tévesen ismertem.

Múlt és jelen
Tény: egyszer sem kérdeztek egyetlen történelem vizsgán sem olyan dolgot, amire e könyv segítségével tudtam volna választ adni. Viszont ahogy elsétáltam a füvészkertbe, mintha egy régen ismert terepre értem volna. Ismertem a haikuk formáját, a drámajátékokat, és talán még arról is volt valami fogalmam, hogy miért születnek évszázadok óta költemények a cseresznyefa szirmaihoz. A Sógunt forgatva nemcsak megismernem sikerült a japán kultúrát, hanem egy kis részét talán meg is értettem. Még az embereket is. Többé nem kérdés számomra, hogy miért olyan távolságtartóak a keleti emberek, vagy hogy hogyan tudtak a Fukosimában bekövetkezett katasztrófa után is nyugodtan, fegyelmezetten munkába vonulni, és saját túlélésükön dolgozni. A tea, a vers a tökéletesség utáni vágy… 17. századi majdhogynem teljesen kitalált események nyomán sikerült csak megértenem a mai Japán világot. A Füvészkertben pedig átéltem mind múltját, mind a jelenét.