Néha eltöprengek a könyvkiadók felelősségén – főleg egy olyan hétvégén, amikor szemtanúja vagyok, ahogyan százak, ezrek zarándokolnak el a Millenáris parkba, hogy Magyarország legszélesebb könyvpalettájáról válasszanak maguknak olvasnivalót. Közel- és Távol-Kelet, Amerika és Nyugat-Európa legnagyobb kiadói egy helyen… Mit hoznak el nekünk, és mit visznek vissza tőlünk hazájukba? Az Európa Könyvkiadó például ebben a hónapban adta ki (magyarul először) Robert Merle 1986-ban írt, Nekünk nem kel fel a nap című regényét. Ki tudja miért huszonkilenc évvel megjelenése után? Ha hiszek a kiadók felelős döntéseiben (márpedig hiszek), akkor a válasz egyértelmű számomra: próbáltak megőrizni egy kiváló és töretlenül felfelé ívelő makulátlan életutat. Eddig sikerült…

Túl sokat vártam tőle
A sajtó visszhangjai szerint „hiánypótló”, „tökéletes”, „szégyen, hogy eddig nem jelent meg” – úgy látszik, egy évtizeddel valakinek a halála után már kultuszt lehet teremteni leggyengébb írói próbálkozásai köré is. És csak azért nem a leggyengébbet mondtam, mert a Francia-história utolsó köteteit már a kezembe se mertem venni. De maradjunk a jelennél! Miért volt számomra szörnyű ennek a regénynek az olvasása?
Minden bizonnyal túl sokat vártam tőle, hiszen mindenki áradozott felőle. Ráadásul saját tapasztalataim szerint is Merle neve garantálja a szórakozást. Ennek ellenére fel kellett volna, hogy tűnjön: a megszokott tartalomismertetés vagy ízelítő helyett csak e mű fordításának fontosságáról írt a könyv hátoldalán a kiadó. És sajnos azt kell, mondjam, nem véletlenül, hiszen a regény során annyira nem történik semmi, hogy az már csodálatos. Tengeralattjáró, negyed év, titkos útvonal, csak megyünk, megyünk, megyünk…  az unalom éjsötét óceánjában, céltalanul.

Kérdezni, kérdezni és kérdezni
Persze mondhatjuk, hogy a stílus, a nyelvi játékok és minden, ami Merle, kárpótol ezért – hiszen aki szereti a nagy embert, az megszokta már körmondatait, hosszú leírásait és filozofikus hangvételét. Amit itt egyáltalán nem lehet felfedezni…
Lehet, hogy barátai rászóltak, hogy valami újjal kéne próbálkozni, vagy csak éppen hullámvölgybe került írónk élete, az eredmény ugyanaz. Ha nem olvasnám a sárga betűket a borítón, soha meg nem mondanám, hogy ő írta ezt a regényt, amelyben kívülállóként, egy orvos szemszögéből írja le a tengeralattjáró mindennapi életét. Egy orvos, aki unalmában mást nem tud tenni, mint kérdezni, kérdezni és kérdezni. Ennek megfelelően kapunk gyönyörű leírást a tengeralattjáró működéséről, feladatáról, pékségének fontosságáról és a tisztek életéről. De minek kell ezt nekem olvasni? Elhiszem, hogy nagy kutatómunkát kellett a műszaki leírásokhoz végezni, vagy, hogy mókás volt pár pofa sör mellett egy haverja élményeit hallgatni a tengeralattjárózástól, de ha csak ennyi van benne… erre aztán tényleg kár papírt vesztegetni.
Emlékszem még azokra az időkre, amikor Merle egyes könyveinek a mellékmondataiban olyan bölcsességet fedeztem fel, ami tényleg átalakította gondolkodásmódomat. Vagy amikben egy ház felépítését, egy randevú kérését a magam legnagyobb diadalaként tudtam felfogni. Itt meg? Csupán annak sikerült örülnöm, hogy lassan véget ér a regény, és hogy kedvenc mesélő orvosunkat senki nem verte meg a tök fölösleges és unalmas kérdései miatt! Ja, hogy valakit vakbélműtéttel meg is operált? Bravó! Drukkoltam ám a sikerért, hiszen mekkora kár lenne, ha meg kéne szakítani egy hiperszupertitkos őrjáratot azért, hogy valakit kórházba vigyenek!

Amikor ki kell lőni a rakétát…
Annak ellenére, hogy tudtam: a regény a „nukleáris energia veszélyeire hívja fel a figyelmet”, végig azon drukkoltam, hogy jöjjön el a pillanat, amikor ki kell lőni a rakétát! Legyen előzménye Malevilnek! Megbocsájtottam volna minden műszaki leírást, ha így történik – és utána megosztja velünk, hogy hogyan birkózik meg a felelősséggel a kapitány, hogyan készül a felperzselt Franciaországba való visszatérésre a hajó legénysége…
Ezen érdekes lett volna gondolkozni, elfogadható lett volna egy érzést ennyire konkrétan megfogalmazni! De nem egy elcsépelt üzenetet szó szerint leírni! „Vigyázzunk a földre, mert csodálatos és blablabla”. A Föld tényleg csodálatos, minden napos reggelen, teás bögrét szorongatva igyekszem meglátni ezt. Néha sikerül is. De hogy ez a regény nem tett hozzá ehhez a csodához semmit, az is bizonyos.