Poe-díj, bestseller, keleti „izébizé” a borítón – felkészültem egy jó kis Leslie L. Lawrence utánérzésre. Ezért nem értettem, miért nem költözik be a főszereplő – ahogy szokás – egy lámakolostorba, ahol gyönyörű kutatónők vendégszeretetét élvezné, és pár korty whisky mellett megoldana néhány misztikus gyilkosságot. Ahh, de nem, ez a könyv az elnyomott Tibetben játszódik, és Shan nyomozóelvtárs tényleg szerzetesnek állt, nemcsak menőzik az európaiak előtt! Ezt olvasva az a szörnyű érzésem, hogy Pattison úr emberéleteket megváltoztató könyvet akart írni, nem detektívregényt! És amikor arra is rádöbbentem, hogy nem lehet bűntelenül átlapozni néhány oldalt, csak a párbeszédeket olvasva… semmit nem értvén belőle. Na, akkor gondoltam azt, hogy nekem a békés karácsonyi vizsgaidőszakban nincsen szükségem ilyen komoly figyelmet igénylő olvasmányra. Most, három hónap múlva azonban már úgy látszik megértem Tibet szenvedésének taglalására!

Néhány elfekvő gyilkosság

Prológus, ami egy egész regényen átível: főhősünk, Shan valaha pekingi nyomozó volt, aki korrupciós ügyeket próbált kivizsgálni a fővárosban, de a Párt (a gaz), erősebb volt, mint ő, és kényszermunkatáborba küldte a kínai Hét Toronyba, Tibetbe. Itt, az egyébként is nyitott és Konfuciuszt is ismerő kínai megismerkedik a tibeti kultúrával és néhány szerzetessel, akik megvédik őt a többi rab indulataitól, és meggyógyítják lelkének sebeit.

Hogy mik azok? Sajnos nem tudtam meg, mert van még négy, általam nem olvasott kötete a sorozatnak. De persze nem az bántja, hogy igazságtalanul élete végéig rabszolgamunkát fog végezni… hanem valami, amire ebben a kötetben még nem derült fény. Ám, gyógyulásának első lépése – új tanárai szerint – múltja elfogadásával kezdődik. A tibeti lámáknak úgy vélik, a lelkének épülésére szolgál, ha – mint régen, szakmáját gyakorolva – kinyomoz néhány elfekvőben lévő gyilkosságot az elmúlt évekből.
Na, ilyen kerettörténetet mellett vegyünk komolyan bármilyen világmegváltó gondolatot!

Szivárvány az égről
Igaz, hogy Pattison könyvében a fentiek mellett azt is gyönyörűen leírja, hogy mennyire sikerült Kínának összezúzni egy nemzet lelkét: hogyan telepítették le a büszke pásztorokat a városokban, vitték el lovaikat, fosztották meg őket múltjuktól, vallásuktól, bölcseiktől… Sokszor tényleg összeszorult az ember szíve, és a könyv hatására majdnem, hogy elkezdtem „Free Tibet” feliratokat festeni a pólóimra.
Majd a természet- és társadalomrajzból átvált megint „realitásba”, és folytat egy abszolút érdektelen nyomozást, amiben egy elnyomó kínai tesz igazságot a tudatlan sátorlakók között. Persze biztos csak ama szuperképességei révén lehet képes erre, hogy már tiszteli a buddhizmust, és tud lótuszülésben ülni…
Szóval a gyilkosokat Shan leleplezi (volt köztük kínai, tibeti, de még ujgur is). Jokitan megye irányító ezredesével karöltve pedig meg is bünteti a bűnösöket. Nyomozónk tetteivel megváltja szabadulását a gulágról, de Tibetben marad új barátaival. Most már tényleg csak egy szivárvány hiányzik az égről.

Mit köszönhetünk a kínaiaknak?
Mi a tanulság? Én már teljesen összezavarodtam. Tibet jó, Kína rossz? Avagy fordítva? Mert végül is mit adtak az elnyomottaknak a kínaiak? Igazságot, utakat, munkalehetőséget? Egy kicsivel talán több útellenőrzés és papírmunka. Hogy erre semmi szükségük nem volt? És emellé még elnyomást, bizalmatlanságot, erőszakot is generáltak? Tegyünk úgy, mintha nem errefele haladna egyébként is egész világunk?!
Minden valószínűség szerint maguk a tibetiek is eljutottak volna a globalizáció önkéntes elfogadásáig, szerintem alig egy-két évtizeden belül, hiszen sokan elég jól alkalmazkodtak a kínaiak által teremtett körülményekhez. Legalábbis ennek a könyvnek az olvasása során ezt szűrtem le.
Eliot Pattisonnak nem hogy nem sikerült megváltani a világot, de még egy rendes fordulatokkal teli detektívregényt sem hozott össze! Egyetlen érdeme, hogy Keleten játszódik.

Csodálkozom, hogy erre lehetett már öt kötetet építeni.