Ernest Hemingway klasszikus. És korábbi műveit - Francis Macomber rövid boldogsága; a Kilimandzsáró hava – olvasva egy pillanatig sem tűnt kétségesnek, hogy jogosan van számon tartva a legjobbak között. Egészen a Búcsú a fegyverektől című munkájáig, aminek első száz oldala igencsak elgondolkodtatott: érdemes-e befejeznem a művet, vagy inkább hagyjam abba, és tegyem vissza a polcomra, majd talán egyszer az az idő is elérkezik, amikor esetleg tetszeni fog. Azért befejeztem, és nem szívesen, de leírom: a Búcsú a fegyverektől – legjobb esetben is – túlértékelt.

A háború mindenkit megváltoztat
A történet Hemingway első világháborús emlékeit foglalja össze. Frederic Henry, tizenkilenc évesen, az olaszok oldalán, önként vonul a frontra. Közben szerelembe esik egy brit betegápolóval, Catherine Barkley kisasszonnyal. A főhős megsérül, kórházba kerül, megműtik, felépül és a többi.
Az író a szerelmi együttléten, a boldogságon, a barátságon keresztül mutatja be, milyen szörnyű a háború. Remekül érzékelteti azt a kilátástalanságot, a kiszolgáltatottságot és a tudatlanságot, ami minduntalan, minden háborúban visszatér, amikor senki sem tud semmit, amikor nem lehet előre tervezni, mert bármelyik pillanatban történhet valami, ami az egész világot megváltoztatja. És ez a magárahagyottság, tehetetlenség csodálatosan jelenik meg a regényben.
Hasonlóan remek az akció. A háborús jelenetek magukkal ragadják az olvasót, átérezzük a főhős sebesülését, embereinek elvesztését. A szökés is életszerűen jelenik meg lelki szemeink előtt. A „tenente” lelki elkorcsosulása, a háború mindenkit megmérgező tanulságaként élvezhető. Bár eléggé idegennek hatott pár cselekedete, de ez is felfogható annak, hogy a háború mindenkit megváltoztat, és az legerkölcsösebb emberből is szörnyeteget csinál. Igaz, a főszereplő a kezdetekben sem erkölcsös, ugyanis egy jó bajtárs, barát kiszemelt asszonyát lekapni a kezéről, korántsem vált ki pozitív érzelmeket az olvasóból. És ezen az sem segít, hogy kapunk majd kétszáz oldal tömény romantikát, szerelmet, együttlétet, ami a mai olvasó számára egyszerűen idegesítő!

Bugyuta szerelmi szál
Fogalmam sincs, mi volt Hemingway célja a bugyuta szerelmi szállal, mert édesnek édes, de olyannyira tömény, és ragadós, és gusztustalan, hogy azt kevesen tudnák megalkotni. A negédes „cucc” ráragadt a szájpadlásomra, és nem tudtam levakarni onnan. A szerelmesek párbeszédein szabályosan át kellett rágnom magam.
A könyv elején kiderül, hogy a nőnek gondjai vannak, hogy az író alteregója csak kihasználni akarja, majd persze hősszerelmes lesz, de mindvégig idegtépő kettejük kommunikációja, s legszívesebben kiszaggattam volna a lapokat, amiken ezek a dialógusok hevernek.
Bár azt nem tudom, hogy Hemingway vagy a fordító, Örkény István hibája-e, de a szóismétlések jelentőségét sem sikerült felfedeznem. Rejtély, hogy mit árnyal, fest, színez, vagy rögzít az „igazán” szócska, amely szerintem milliószor tűnik fel.
És amikor megemésztettem mindazt, amin idáig átrágtam magam, és elfogadtam, hogy ez ebben a regényben így fog működni, akkor jöttem rá: irritál Hemingway stílusa. Ez volt az a pont, amikor minden összedőlt körülöttem. Egész egyszerűen nem tudtam komolyan venni az írót. A szöveg gyermekded. Ez volt a legnagyobb csalódás számomra.

Ma már közhely
Összességében a Búcsú a fegyverektől nehezen helyezhető el a nagy Hemingway nagy életművében. A vége egyszerre idegesítő és megrázó. Bár az ötödik rész felénél már érezhető a végkifejlet, én bíztam abban, hogy lesz még egy csavar. De nem lett. És így a slussz földhöz vágott egy pillanatra.
Ha a könyv csak kétszáz oldalas lenne, s kimaradnak belőle életem talán legidegesítőbb szerelmi dialógusai, és valóban csak a háborúról szólna, akkor zabáltam volna. Így viszont igencsak megrendült a Hemingwaybe vetett bizalmam. A könyv közel sem a legjobb háborúellenes regény, de még az író életművéből is kilóg. Méghozzá nem a felsoroltak miatt, hanem, mert nem mondott szinte semmi újat.
Hogy az embert megtöri az élet, de aztán ott lesz a legerősebb, ahol megtört? Erre még maga Hemingway is azt mondaná ma, hogy na, ne! Milyen lapos közhely…
És sajnos szinte minden, ami ebben a regényben elhangzik mára már közhellyé vált. Tudjuk, hogy a háború rossz, hogy igazából senki sem nyer, hogy megmérgezi a jellemet, hogy a szerelem lehet az egyetlen, ami segíthet túlélni minden borzalmat, stb. És tényleg, az a szembeállítás, amit a háború okozta halálesetek, és Catherine terhessége, majd a könyv vége szimbolizál mesés. De a huszadik század legjelentősebb háborúellenes műveként aposztrofált alkotásban ennél jóval többre volna szükség. Arra, hogy az olvasó kapjon valami pluszt a közhelyek, az akció, a szerelem és a halál fölött. Valami újat. Valamit, ami aztán ott visszhangzik a fülében órákkal később is… Még akkor is, ha én jó száz esztendővel később olvasom Hemingway könyvét, mint amikor megszületett.
Amikor letettem a kötetet, percek múlva továbbléptem, és valami másba kezdtem. Ez hiányzik nagyon a regényből. Hogy tovább hasson, mint az olvasása maga.