Illik Péter történész A Mohács-kód – A csatavesztés a magyar köztudatban címmel írt könyvet, amely a mohácsi csata közgondolkodásban betöltött szerepét tekinti át. A vész kortársai többnyire sorsfordulónak, a Mátyás király 1490-es halálát követő hanyatlás végpontjának érezték a csatát. A következő nemzedékek pedig már úgy tekintettek Mohácsra, mint Isten büntetésére, amelyet a magyarság széthúzása, pártoskodása miatt érdemelt ki.
A 19. század elején a Mohács-mítosz a nemzethalál fenyegető, hol végzetes, hol cselekvésre ösztönző jelképévé vált. A Mohács után megszűnő önálló magyar állam négyszáz évvel később, Trianonban a nagyhatalmak akaratából jött létre, ám ez minden volt a korabeli magyarság számára, csak nem újjászületés. Trianon a „második Mohács”, a nemzet tragikus sorsának szimbóluma lett.

Vereséget ünnepelni
A második világháború és 1956 elbukott forradalma után nem sokkal Ottlik Géza Iskola a határon című regényében már egy rezignált, ironikus Mohács-kép jelenik meg, amely a vereségek sajátos közép-európai ízére, a puszta túlélés, megmaradás értékére irányítja a figyelmet: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát, aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”
A mohácsi csata vagy mohácsi vész (törökül: Mohaç savaşı vagy Mohaç meydan savaşı) 1526. augusztus 29-én zajlott le a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom hadai között, magyar vereséggel. A Mohács határában megvívott csatát a későbbi történetírásunk úgy emlegette, mint „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”. Valószínűleg a mohácsi csata a magyar hadtörténelem legtöbbet emlegetett ütközete.
Álljon itt egy idézet a diadalmas Nagy Szulejmán naplójából: „Megszállás az alávaló hitetlenek tábora előtt. Ma a reggeli ima idején az egész győzelmes sereg lóra ülvén megindult s lassan-lassan, majd megállva, majd menetelve, ikindi előtt megérkezett a mohácsi mezőre, a haszontalan gyaurok tábora elé. A pasa a ruméliai sereggel elül foglalt állást, az uralkodó pedig mögötte állott az anatóliai sereggel...
A feslett életű hitetlenek néhány ágyúgolyót lőttek el, melyeknek egyike a jobb szárnyon esett le; s táboruk előtt álltak több harcvonalba felállítva. De a mi részünkön nyugodtak maradt, mivel még nem érkezett el az alkalmas idő, s ember és állat fáradt volt. Mikor éppen azt határozták el, hogy majd reggel kezdődjék a harc: a délutáni ima idején az alávaló hitetlenek egyszerre megmozdultak, és errefelé jöttek. Ekkor a mieink is megindultak, és tüzelni kezdtek az ágyúkkal, de nem tudtak ártani. Amazok seregüket három részre osztották. Az egyik tömeg – amely tetőtől talpig vassal volt döfve, s vasnyársat tartott a kezében – az ellőtt puska- és ágyúgolyókkal teljeséggel nem törődve, a legkisebb félelem nélkül vágtatott Ibrahim pasa ruméliai beglerbég felé. Mivel pedig a ruméliai hadtest szét volt szóródva, nem bírt ellenállni, s egy része az uralkodó felé futott. A másik csapat Jahja pasa oglu boszniai bég ellen intézett támadást, és kettészakította csatarendjüket. A gonosz szívű király pedig többi nyomorult katonaságával a felséges uralkodóra és az anatóliai seregre rohant. A janicsárok hadosztálya összesen háromszor-négyszer támadta meg puskatűzzel, s igyekezett visszaszorítani az alávaló gyaurokat. Végre a felséges isten és próféta segélyével erőt vevén az iszlám népe, visszafordította a gonoszokat, s mikor már nem volt erejük újabb támadásra, úgy aprította őket, mint a kutyát. Olyan heves harc és öldöklés volt, hogy nem lehet leírni. A gyaurok közül négyezer lovas és mintegy ötvenezer gyalog költözött a pokolra.”

Hol a király?
Miközben a csata legendája át-meg átszövi a közgondolkodást, az ütközet tényeiről meglehetősen bizonytalan tudással rendelkezünk. Nem pusztán az összecsapás pontos helyét, lefolyását, nem ismerjük, nem csupán azt nem tudjuk, miféle elképzelésekkel vonultak Mohácsra a magyar hadak, de az utóbbi időben a szakemberek egy része megkérdőjelezi a mohácsi csata egyik fontos eseményének, II. Lajos király halálának körülményeit is. A király az emlékiratok szerint a csata napján menekülés közben a megáradt Csele patakba fulladt. Szombathelyi orvosok, patológusok tavaly publikált vizsgálati eredményei szerint azonban II. Lajos valószínűsíthetően vagy nem augusztus 29-án, hanem mintegy másfél hónappal később vesztette életét, vagy nem is az ő holttestét temették 1526 októberében a székesfehérvári királysírba. A szakemberek 1926-ban készült orvosi dokumentációkból arra következtetnek, hogy az 1526. október végén eltemetett test csak néhány napja volt halott.
Mindkét eshetőség beigazolódása alaposan felforgatná a Mohácsot követő időszakról eddig kialakult képet, hiszen ha II. Lajos nem menekülés közben vesztette életét, akkor vajon hogyan és miért halt meg néhány héttel később, ha pedig nem is őt temették el Székesfehérvárott, akkor a trónutódlás vet fel súlyos kérdéseket.
II. Lajos és számos elődje földi maradványai feltehetően a 19. század vége felé összekeveredtek a székesfehérvári királysírokban, így könnyen lehet, hogy már soha nem dől el megnyugtatóan, mikor halt meg utolsó középkori királyunk, és hol temették el.

A Mohács-mítosz
A nemzeti sorstragédia emléke minduntalan felbukkan a közbeszédben. Mohács még a modern magyar nemzettudat fontos részét képező futballtörténelemnek is jelképévé vált. A magyar foci Mohácsaként emlegetik mindenekelőtt az Aranycsapat 1954-es berni vb-döntőben a német válogatottól elszenvedett 3-2-es vereségét, de az 1969-es marseille-i selejtezőt is, ahol a csehszlovák válogatott 4-1-es győzelmével elütötte a magyar csapatot a vb-részvételtől – jegyezte meg az MTI tudósítója. A magyar foci „aktuális" Mohácsa az 1986-os mexikói világbajnokságon a szovjet válogatottól elszenvedett 0-6-os irapuatói vereség, amely mára szintén kultikussá vált. Akkoriban így kommentálták: „…a hat még gombócból is sok…”
Illik Péter szerint a Mohács-mítoszt a magyar kultúra és közgondolkodás hozta létre, könyve pedig ennek a folyamatnak a fontosabb állomásait igyekszik dokumentálni és értelmezni. A történész-szerző úgy véli, a mohácsi csatavesztés azért lehet ma is eleven része a közgondolkodásnak, mert megkerülhetetlen kérdéseket, föl nem oldható dilemmákat sűrít magába a magyar történelemről, így például, hogy a politika csak az érdekekről szól-e, a kis államok kényszerpályákon mozognak-e, csak rossz alternatívák közül választhatnak-e, vagy van számukra kiút, és vajon milyen felelőssége lehet egy önállóságát egyre inkább elvesztő ország döntéshozóinak.