Nem vagyok valami komoly természettudós. Még komolytalan sem. De – tekintettel arra, hogy nagyapám könyvtárából megmaradt a polcomon néhány kötet a Franklin Kiadó hajdani természettudományos sorozatából – úgy vélem, időről időre el kell az embernek olvasnia olyasmit is, ami nem tartozik érdeklődésének homlokterébe, viszont ami nélkül nem érthető kortárs világunk. Így és ezért vettem kezembe Stephen Hawking közelmúltban megjelent kötetét, A világegyetem dióhéjban címen kiadott, bizalom-gerjesztően ismeretterjesztő jellegű könyvét. Pont elég lesz nekem, gondoltam, ha dióhéjban összefoglalja korunk talán legnagyobb, de minden bizonnyal legismertebb természettudósa, mit is tartalmaz manapság a tudományos világkép.

Matematikai fantazmagóriák
Csakhogy amikor az ember elolvas egy efféle könyvet, nem kerül könnyebb helyzetbe, mint előtte volt. Azon persze nem lepődik meg a rutinos betűfaló, hogy Hawking szövegében – mint minden ismeretterjesztőnek szánt tudományos munkában – rengeteg olyan elem található, ami az olvasó feltételezett tudására épít. Ha hiányos e tudás, hát magára vessen az, aki nem figyelt a gimnáziumban, a fizika órán… Szerencsére azonban e hiányosságok nem kell, hogy összezavarják az olvasót. Szerényen tudomásul veszi ilyenkor, hogy ismét belefutott egy összefüggésbe, amit nem ért, de amit nyilván ért valaki – talán Seltzam tanár úr magyarázott is valamit róla a középiskolában –, de ha eddig nem hiányzott, eztán sem fog.
Így aztán időnként meg-megzökkenve küzdöttem át magam a szövegen, egészen addig, amíg egyszer csak azt nem éreztem, hogy új problémával birkózok. A kötetben előrehaladva, rá kellett eszmélnem, hogy nem saját tudásom hiátusai akadályozzák a megértést, hanem valami egészen más.
Hawking ugyanis, és vele együtt sok megemlített tudós, gyakorlatilag a huszadik századi fizikusok többsége olyasféle fogalmakban gondolkodik, amik a hétköznapi értelem számára beláthatatlanok. Megjegyzem, a szerző elejtett félmondataiból kiderül, az olvasónak nem kell szégyenkeznie fantáziája sekélyessége miatt. Hiszen a modern fizika rengeteg felvetését maguk a kutatók sem tudják hétköznapi elmével értelmezni. Ők matematikai képletekben gondolkodnak, s amit a matematika megenged, azt ők is megengedik maguknak. Függetlenül attól, hogy van-e bármiféle realitása ezeknek a matematikai képleteknek.

Idő a térben
Illusztrációként talán megemlíteném azt a meghökkentő megállapítást, hogy Hawking szerint az időnek van alakja, azaz térbeli kiterjedése. Az első pillanatra megdöbbentő felvetés azonban logikusan következik abból az – amúgy bizonyítottnak tetsző – elgondolásból, amely szerint a nem beszélhetünk önállóan időről és térről, csak téridőről. A téridő pedig, például a gravitáció hatására meggörbül, legalábbis Eistein szerint. Márpedig, ha a téridő képes meggörbülni, akkor az idő nem lineáris folyamat, hanem térbeli kiterjedéssel bíró dimenzió.
Rendben, nyugszik bele ilyeneket olvasva az egyszeri filozopter a megváltoztathatatlanba: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes...” Ám ott már végképp el kell bizonytalanodnia az olvasónak, amikor Hawking az ésszerűségtől messzire elszakadva fűzi tovább az idő térbeliségének ötletét. Azt veti fel egy helyütt, hogy ugyan miért ne létezhetne egy – az általunk ismert idővonalra merőleges – időtengely is, amelyen a képzetes időt mérhetnénk. A „képzetes” kifejezést egyébként úgy kell érteni, hogy „képzeletbeli”, de az, ugye, nem hangzik túl tudományosan. S – folytatja szerzőnk az elmélkedést – elvileg elképzelhető, hogy a képzetes időnek komoly szerepe van, illetve volt az ősrobbanás tájékán világunk kialakulásában. Olyan komoly, hogy a háttérsugárzás egyenetlenségei egyenesen arra vezethetőek vissza, hogy a képzetes idő zárt rendszerének felülete nem volt egészen sima…
De, hogy ne ragadjunk bele az idő-dimenziók különös attribútumaiba, megemlítem, hogy a kötetben szó esik még felcsavarodott tér-dimenziókról, virtuális részecskékről – amelyek azért virtuálisak, mert csak feltételezzük, hogy vannak, de, ha vannak, akkor például miattuk párolognak el a fekete lyukak – szó esik különféle húrokról és bárnokról, féregjáratokról és egyéb scifibe illő feltételezésekről.

Posztmodern paradigma
A békés olvasó homlokráncolva teszi le a kötetet. Nem az a meglepő persze, hogy a laikus nem érti a modern fizikát, hanem inkább az, hogy szemmel láthatóan, a szakember sem. Merész feltevések, s a merész feltevésekből következő még merészebb feltételezések sorakoznak ebben a dióhéjba foglalt világegyetemben.
Az a benyomásom, hogy valahol utat tévesztettünk. A huszadik század elején Eistein relativitáselmélete, majd Hubble táguló világegyeteme, illetve a többi nagy fizikus – Schrödinger, Planck, Heisenberg, Feynman – elméletei nem csak, hogy gyökeresen átalakították a fizikai világképet, de valami más hatással is jártak. Azzal ugyanis, hogy a huszadik századi fizika maga mögött hagyta a józan ész hatókörét, olyan útra lépett, amelyben minden megengedett, amit a matematika lehetővé tesz. Mintha valami őrült számmisztika kerítette volna hatalmába tudósainkat, számolnak és elemeznek, s valóságnak képzelik mindazt, amit hosszú egyenleteik bizonyítanak. Pedig attól még, hogy valami matematikailag levezethető, nem biztos, hogy igaz.
Illetve – hadd legyek annyira szabadon játékos egy fél bekezdés erejéig, mint Hawking vaskos kötetében! – elképzelhető, hogy létezik valamiféle kortárs tudományos doktrína, afféle posztmodern paradigma, amelynek lényege és küldetése az, hogy megkérdőjelezze az értelem önazonosságát, tagadja egységes világmagyarázó elvek létét, és kimutassa, hogy világunk heterogén, s önellentmondásokkal terhes. És, ha ez a modern tudomány célja és értelme, akkor mindent megértettem. Ha nem ez, akkor sajnos szinte semmit.