Magány és veszteség. Pont januárra való!

Big Hig, egy kutya (Jasper) és egy repülő, a Bestia. Egy tűz nélküli világégés túlélői. Mi történhetett? Egy járvány tört ki – influenza – és az ismert világ beleremegett: halottak milliói az utcán, kórházakban. Az állam tehetetlen, nem sokkal később összeomlik. Az emberek elmenekültek a városokból. Félelem, bizalmatlanság, fájdalom. A túlélők egymás ellen fordultak, és minden lehetséges eszközzel küzdenek az elkövetkezendő napért. Még egy apokalipszist feldolgozó könyv… Valóban szükség van erre? Nincsen. Nagyon nincsen.

Talán volt már rá példa
Viszont már itt helyre lehet tenni a vakvágányra siklott elképzeléseinket: Peter Heller Kutya csillagkép című könyve nem a világ végéről és az emberiség pusztulásáról szól. Mindez csupán jól felkapott és eladható kerete egy férfi lelki válságát feldolgozó könyvnek. Mert szerintem igenis előfordulhatott volna egy emberiséget kiirtó kór nélkül is, hogy valaki elveszíti élete szerelmét. Talán volt is már rá példa, hogy ennek hatására kivonult valaki a világból remeteként elmélkedni jóról és rosszról… meneküléssel válaszolva az új világ változásaira. Szakítsuk hát ki magunkat az apokalipszis sémáiból! Az, hogy néha meg kell védenünk magunkat kóborló bandáktól, akik machetével vannak felfegyverezve – bármikor előfordulhat. Tegyük túl magunkat a szerkezet okozta megrázkódtatáson: a gondolatjelek és párbeszédek hiányán. Ne vonjunk párhuzamot McChartney Az út című könyvével! Próbáljuk meg egy külön könyvként és új élményként kezelni Heller művét, melynek központi eleme a magány és veszteség! Pont januárra való.

Meddig folytathatjuk?
Tegyük fel magunknak a kérdést: hol és mikor érezzük magunkat boldognak? Ha emberek vesznek minket körül? Ha a család, a szerelem? Hig akkor érzi magát életben, ha emlékezik elvesztett szeretteire. Ha ránéz a közös kutyára, ott táborozik, ahol a kedvesével vertek tanyát. A könyv naplószerű bejegyzései pedig élettel és érzelemmel töltenek meg minden egyes emléket. Mert az író mestere a szakmájának: elérte, hogy átérezzem a repülés magasztosságát, a pisztrángfogás nagyszerűségét és egy kutya fontosságát, pedig büszkén jelenthetem ki: egyikben sem hiszek. Ennek ellenére éreztem és fájlaltam a béke hirtelen ránktörő hiányát – majdhogynem én is gyűlölettel gondoltam a rablóbandákra, akik megzavarták az emlékek magányát. De meddig folytathatjuk ezt a kettős életet? Mikor lesz végzetes a béke és a múlt értékeinek keresése? Még ha a mindennapokat túléljük, akkor is… az idő el fog rohanni mellettünk, és elvisz mindent, ami még a múlthoz köt. A pisztrángok elmaradnak, szeretett repülőgépünk elromlik, kutyánk elpusztul. Mi lesz akkor, ha az emlékek halványulni kezdenek? El fogunk feledni mindent? Számunkra is már csak a jelen fog létezni, és mindent meg fogunk tenni azért, hogy még egy kicsit élhessünk a pillanatunkban? Vagy ha a múltat kénytelenek leszünk elengedni, akkor végre a jövő felé fogunk fordulni?

Reményt talált és jövője lett
És talán itt kell rátérni a könyv másik varázsára: ha sikerül a megfelelő kérdéseket feltenni, akkor Heller bizony nem fukarkodik a válaszokkal. És számomra igencsak üdítő volt egy olyan könyvet forgatni, amit lezártak, és nem hagyták kétségek között az olvasót. Igen: Hig elrepült, túlélőket talált, lövöldözött, befogadták, újra embernek érzi magát. Reményt talált és jövője lett. Pont. Nem érdekel, hogy mi lesz vele egy évtized múltán, él-e hal-e? Csak azt tudom, hogy úgy tettem le egy kortárs regényt, hogy nem kerülgetett a depresszió és a kétségbeesés. Üdítő, kellemes. Ajánlom mindenkinek.