A kezembe került Frank Schätzing Limit című könyve. Ezerötszáz oldal… szépen, gondosan megírva, keménykötéssel, igényes szerkesztői munkával, jó fordítói gárdával. És mindezek ellenére, miután befejeztem, csak a háborgó lelkemet tudom az olvasók elé tárni.
Mi volt a baj?

Szálloda a Holdon
2025-ben járunk. Az emberiség nagy lépést tett az űr gyarmatosítása felé: megépített egy űrliftet, mely segítségével megspórolhatja magának a sztratoszféra áttöréséhez szükséges energiát.
Stop! Az utóbbi mondatra való ráeszméléstől (amely, mondjuk ki, nem kíván nagy értelmi képességeket) körülbelül kétszáz oldalnyi csillagászati, fizikai és történelmi leírás választott el. Az volt a csoda, hogy nem raktam le már ekkor a könyvet. De átverekedtem, átlapozgattam magam rajta! És innen már csak azt kell elfogadnunk, hogy az emberiségnek szüksége van egy szállodára a Holdon.
Mert vagány, na.
És mert az ott bányászható hélium-3-ért megy a könyvben az intrika és a maroknyi halál (ami, lássuk be egészen meglepő egy atombomba detonációja mellett), hiszen ez az egyszerű anyag minden földi energiaproblémánkat megoldhatná egy csapásra… és jönnek a nagyhatalmak (Amerika, Oroszország és – az új idők szeleként – Kína), akik mindezt szerződések aláírásával akarják megszerezni.
Micsoda izgalmak!
Viszont, amikor már azt mondaná az ember, hogy „úristen, ha még egy fejezeten keresztül próbálják megértetni velem, mennyire más minden az űrben, akkor kidobom a könyvet (mert az evés-ivás-golfozás szentháromságon túl már a szex változásait is leírta ugyanabból a szemszögből)”, na, akkor vált a történet.

Ki kicsoda?
Kína, cyber-bűnözés. Letöltünk véletlenül valamit, és ezért meg akarnak ölni minket. Fappening? Sajnos csak államtitkok.
Lövöldözés, repülő autók, Yoyo nevű lány (szigorúan ipszilonnal!), jellemfejlődés és a két történet összefonódása. Az egyik a felhőtlen szórakozásért felelős, másik pedig azért, hogy karácsonyra nyugodt szívvel tudományos könyvet vásárolhassunk szerettünknek.
Elismerem, a szerkesztő nagy munkát végzett: az első nyolcszáz oldalig sikerült úgy váltogatnia a két részt, hogy fenntartsa az olvasás jóleső lázát.
Aztán eltelik még hétszáz oldal, és jön a csattanó: az olajcégek állnak minden gonoszság mögött!
Hát, ennél kisebb bomba régen robbant detektívregényekben, főleg mivel a mindent irányító főgonosz csak a könyv legelején jelenik meg. Gondolom, nem csak én értetlenkedtem, mert van egy kiváló „ki kicsoda?” a könyv végén, melynek segítségével, legalább az illető személyét, minden kétséget kizáróan beazonosíthattam.
Egy másodvonalú detektívkönyv tudományosnak álcázva.

Mesélni szenvedéllyel
Lelki viharaim oka mégsem ez. Volt a könyvben egy fejezet, mely hatott rám. Nagyon. Egyetlen leírás, egy történet, melyet olyan szenvedéllyel és tudással mesélt el nekünk az író, hogy úgy éreztem: azért, hogy ezt megoszthassa, írt csaknem kétezer oldalnyi kamut. Mert ha valaki el tudja érni, hogy lássam magam előtt a kínai átnevelő táborokat, érezzem az odakerülők értetlenségét, el tudjam képzelni az ott átélt fájdalmakat és lássam, ahogyan az ott raboskodók megtörnek… Akkor az minek talál ki hamis érzelmeket és történeteket?
Egy átlagos könyv helyett immár egy eladott csodát vagyok kénytelen látni.
Hitetlenségből, pénzért, oldalszámért, egy tál lencséért?
Nem számít: soha többé nem fogom elolvasni „a Raj szerzőjének új sikerkönyvét”. Annak ellenére, hogy a fenti szakasz hatása alá már sokadjára kerülök. És a csalódásom egyre mélyül. Hiszen hol tart világunk, ha egy ilyen történet csak fűszere lehet valaminek, önálló, sikeres történet sohasem?