Vajon mi kell ahhoz, hogy megértsük egy másik kor szellemét? Megérthetjük egyáltalán? Van bennünk bármi közös is? Mindannyian emberek vagyunk – talán. Pénz, hatalom, vallás, dicsőség… E vágyak nyomán bármikor bármiben felfedezhetjük a közös tényezőt. Colleen McCullough pedig ilyen gondolatot követve próbálta meg tapinthatóvá, átélhetővé tenni a Római Köztársaság legdicsőbb, és egyben utolsó évtizedeit.

Caesar és a többiek
Meglehetősen sok dolgozatot kellett írnom, és a benne foglaltakról előadást tartanom az utóbbi években, így nem rejtély, hogy mi történt a kezdeti, „csak Caesar életét szeretném megírni” elképzeléssel. Mesélni kezdett az írónő, és ahogy egyre többet magyarázott, úgy alakult ki benne a tudat: ha meg akarjuk érteni a Köztársaság legnagyobb emberét, akkor jóval a születése előtt kell elkezdeni a történetét. És így vetette papírra Gaius Marius hőstetteit, majd későbbi őrületét, Sulla dictatorságát, és azt a tényt, hogy halála után minden rendelkezését eltörölték. Caesar háborúit, és a kényszert, ami miatt át kellett lépnie a Rubicot, halála után pedig az igazi örökös, Octavius felemelkedését.
Monumentális alkotás, és valahogy mégsem teszi le az ember. Egyre többet tudunk meg Rómáról, hagyományairól, legnagyobb alakjairól. Néha azon kapom magam, hogy a dignitasomról és a madarak röptéből kiolvasható jelekről beszélek. Mert elhiszem, és megélem mindazt, amit leírt McCullough. Vajon efféle élmény miatt gondolják azt a mai fiatalok, hogy a 300 spártai orkok ellen harcolt Termopülénél? Bele sem merek gondolni, milyen történelem dolgozatok születhetnek mostanában a filmek nyomán…

Író és varázslat
Miért nem találtam erre a könyvfolyamra előbb? Mondjuk egy évtizeddel! Mert a könyv olvasása után immár azt kell, hogy mondjam, örökre kísérteni fog a római történelem e szakaszából írt négyes TZ-m. Mert amit – mások – jegyzetéből és a könyvből nem sikerült megtanulnom, azt immár értem is. Az eddig abszolút feleslegesnek tűnő néptribunusi hivatal egyszerre érdekessé és értelmessé vált az első tarpei-i szikláról ledobott tribunus után. A jogalkotás… így leírva én sem hiszem el, hogyan volt erőm és kedvem végigolvasni, ahogyan minden hadvezért megalkotja a maga földtörvényét.
Varázslat?
Írói.
Amennyire csak lehet, hitelesen ír le minden történést, ám a hivatalos feljegyzésekkel ellentétben a szereplőkről kiderül, hogy ők is olyan emberek voltak, mint mi vagyunk. Kicsinyesek, vágyakkal teliek, kegyetlenek, de sokszor zseniálisak.
Azonban az istenektől eredő családokat egyesíti a múlt: mindent el tudnak dobni Rómáért, és azért, hogy az ő nevük is dicsőséggel övezve maradhasson fenn. Ez az eszme választja el őket az összes többi szereplőtől. Azoktól, akik a politikai hatalomban csak a pénzük sokszorosításának lehetőségét látják. Sulla Rómáért kegyetlenné és gyilkossá vált. Caesar lázadóvá. Octavius hazuggá és esküszegővé. De megtették, mert tudták: csak ők és az ő újító gondolataik, törvényeik fogják megmenteni a Várost a biztos hanyatlástól.

Szabályszegők, szabálykövetők
Vajon mi mernénk ennyire megújítani valamit, amiről hisszük, hogy örök? Hinnénk annyira önmagunkban, hogy ilyesmire vállalkozzunk? Talán pont ez az önbizalom emeli ki őket a többi ember közül. Nézzük meg Pompeiust, Kelet meghódítóját! A leírtak tanúságtétele szerint, soha nem szegte meg a szabályokat, nem kezdeményezett – és így csak Caesar legyőzöttje maradt belőle. Cato, Cicero, Antonius, Brutus… az ő nevük is fennmaradt, de vajon szeretnénk, hogy ránk is így emlékezzenek?
Mi mit tennénk? Lennénk lázadók? A hagyományok rombolóival szembeszegülők? Avagy kényelmesen csak egyek lennénk a tömegből, mert úgy gondolnánk, nem szégyen egy nálunk kiválóbbat követni? Vannak még olyanok egyáltalán, akik a múltért és jövőért háttérbe tudják szorítani önmaguk érdekeit?