Ezt a hetet az „untold” jelzőjű dolgoknak szenteltem. Remélem, jó sokáig nem leszek ilyesmire újra rákényszerítve, ugyanis Drakula után egy másik keleti legenda megismerésével kellett töltenem időm nagy részét: Jung Chang Mao – Az ismeretlen történet című könyvét vettem ismét a kezembe. Ismét, mert nem áltatok senkit: ezt a könyvet nem lehet egy hét alatt elolvasni, még egy hónap is kevés rá. Ha valakit pedig szorosabb (pozitív) érzelmi szálak fűznek a kínai kommunizmus atyjához, akkor ő minden valószínűség szerint nagyon gyorsan le fogja rakni azt.

Stiklik és legendák
Ez a könyv ugyanis, azon túl, hogy bárkit agyon lehet verni vele, annyira nehéz (és így csak otthon lehet olvasni, titokban), nagyon komolyan is veszi az alcímét. A hatszáz oldalas könyvhöz négyszáz oldalnyi jegyzet és függelék párosul. Tolkien, aki egy egész nyelvet alkotott fő művéhez, nem jegyzetelt ennyit. Jung Chang ugyanis mindenről le akarja rántani a leplet, talán még arról is, amin nincsen. És az ilyen gondolatok kivitelezésére talán a legegyszerűbb eszköz az, ha nem ismerjük el egyetlen sorról sem, hogy mi találtuk ki. Ilyen feltételek mellett tehát Mao születésétől kezdve mindent elmesél, és mindenben valami (egy legendához egyáltalán nem illő) stiklit próbál felfedezni.

A tagadás tagadása
Valahogy a Harry Potter könyvek Rita Vitrolja jut róla eszembe. Nyilvánvaló, hogy amit leír, az túlnyomó része igaz, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy valahogy mégsem fedi a valóságot. Ahogy olvastam, úgy éreztem, hogy mindig sikerült megtalálnia az írónőnek azt az egyetlen tanút, akinek más véleménye van a látottakról, mint a többi száznak. Elhiszem, hogy a fatális véletlenek sora segítette a kommunista pártot hatalomhoz Kínában, még azt is, hogy sokszor meg kellett alkudni a vezetőknek a hatalom érdekében. Azt meg, hogy millió emberélet árán lehetett csak megtartani az országot a kommunizmus útján, azt senki sem tagadhatja le. Viszont, hogy ezek a titánok ne higgyenek semmiben? Még abban sem, amiért sok éven keresztül harcoltak? Hogy a Kedves Vezetőnek csak a piti összeesküvések irányításához volt igazán tehetsége?
A könyv olyan szenvedéllyel és elszántsággal próbálja lerántani a piedesztálról a modern Kína legnagyobb alakjait, hogy egészen hitelét veszti. Valahogy túllépett egy határon – azzal, hogy a vezetők undorító szokásain és természetén csámcsog – egyrészről erős ellenszenvet kelt, másrészről viszont a tagadás békés fázisába kényszeríti az olvasót.

Tények és vélemények
A kevesebb több lett volna. Mert tanulmányaimból tudom, hogy a történelmi tények, amelyeket leír, bizony autentikusak. Megtanulhatjuk a könyvéből, miről is szólt igazából a „Nagy ugrás”, miért kellett (!) megindítani a tibeti offenzívát, vagy, hogy miért olyan szomorú, hogy „száz virág” tényleg csak egy tavaszon keresztül virulhatott Kína földjén. De ha a könyv szimpátiánkat veszti, vajon milyen bizalommal fogunk az ott olvasottakra támaszkodni?
Nem csodálom, hogy az írónőt kitiltották szülőföldjéről. A könyv tanúságtétele alapján az övénél százszor kisebb bűnökért is családok tűntek el nyomtalanul azon a földön. Ami szörnyű dolog, és mi, akik nem éltük át, nem is vagyunk jogosultak arra, hogy ítéljünk ezzel kapcsolatban. Talán van egy nagyobb erő, amely elszámol majd ezekkel az emberekkel. Az azonban biztos, hogy nem véletlenül kerültek a hatalomba. Megszüntették néhány évig a korrupciót, és maguk mellé állították a kínai népet. Olyan jogokat biztosítottak az elnyomottaknak, melyben egyetlen felmenőjüknek sem lehetett része. Megszüntették a feudalizmust, és lefektették az alapjait annak az országnak, amely ma világhatalom. És ezért isteni tisztelet övezi őket hazájukban.
Jogosan?