Mindenek előtt elmondom, hogy majd később ne érje az olvasót meglepetés: Kimméria nem más, mint Villányi László, József Attila-díjas költő rendhagyó regénye, amelyet Lévai Ádám grafikái illusztrálnak. És most, hogy az alapinformáción túl vagyunk, ide citálom a kiadó ajánlásának néhány sorát: „A kíváncsi olvasó felfedezheti a kimmér emberek világát, s még az is előfordulhat, hogy azonosul a kimmérák szerelemvallásával. A játékos kedvű olvasó pedig folytathatja a szerzők által megkezdett kutatást. Irodalmi, filozófiai művekben esetleg rálelhet a kimmér mitológia rejtőzködő töredékére, festményeken, grafikákon pedig a chimérák valamelyikére.”
Kimméria tehát leginkább játék. De mivel annak azért elég komoly, hát én itt most nem is játszom vele, hanem a legszilárdabb irodalomkritikai elemzésnek vetem alá.
Már csak a játék kedvéért is…
 
Posztmodern kánon
Először tehát le kell szögeznem: Villányi László (képünkön) rendhagyó regénye csak a regény szempontjából rendhagyó, a posztmodern irodalom szempontjából azonban nagyon is rendes, hiszen a kortárs irodalmi kánon teljes vertikumát felvonultatja.
Ha azt írják a posztmodernről, hogy arra leginkább az irónia, a nyelvi lelemény, a meghökkentés vágya, az egyéni gondolkodásmód, a szabályszerűségek hiánya, a tudományosság tagadása, no, meg az intertextualitás jellemző, akkor Kimméria – mint nélkülözhetetlen eposzi kellékeket – precízen hozza a kötelező elemeket.
A szerző bízik az olvasóban, nem akarja mindenáron vezetni, mint valami romantikus elbeszélő, inkább szabadjára engedi a kimmérák fantázia-szülte világában. A regény szerkezete alig-alig regényes, inkább egy regény kereteit, vázlatát adja, aztán a tisztelt olvasó töltse ki a maga történeteivel, ha akarja. „A játékos kedvű olvasó pedig folytathatja a szerzők által megkezdett kutatást…” – ahogyan a kiadói ajánlásban olvashatjuk.
Lírai igénnyel megfogalmazott szöveget találunk a kötetben, de ezen nyilván kevéssé lehet csodálkozni, ha egyszer egy József Attila-díjas költő a szerző.
És, ami talán a legizgalmasabb – ha eddig még nem jött volna igazán tűzbe kedves olvasóm – az természetesen a szövegköziség. Villányi László gyakorlatilag a teljes kultúrtörténetet beleépítette Kimmériájába, legalábbis azt, amit ő fontosnak vélt belőle. Citátumok – oldalak, bekezdések, mondatok, verssorok – bugyborognak elő saját szövege alól. Megjelenik Marcus Aurelius, Paracelsus, Janus Pannonius, Goethe, de még Hemingway is, hogy csak azokat említsem, akik hirtelenjében eszembe jutottak.
Wehner Tibor író, művészettörténész úgy jellemezte a könyvet: filozofikus esszé, amelyben a múlt és jelen, a történelem és az irodalom, a képzelet és a művelődéstörténet színes fantáziavilággá áll össze.

Jegecesedés vagy vágyakozás
Hogy persze mennyire filozofikus mű a Kimméria, az – főképp a posztmodern irodalom olvasóközpontúsága miatt – leginkább attól függ, mennyire filozofikus elme az olvasó maga.
E tekintetben mintha a kortárs irodalom a keleti kommunikáció gyakorlata felé fordulna. Szakemberek úgy tartják, hogy míg a nyugati kultúrában a közlő felelőssége, hogy érthető legyen, addig a keleti szellemiség szerint a befogadó dolga, hogy megértsen. Nos, ebben a vonatkozásban a posztmodern, maga a kelet: Nem ám csak úgy, kényelmesen, nyugati nemtörődömséggel elfogyasztjuk a szöveget! Tessen csak megdolgozni a megértésért, kedves Befogadó! (Persze, hogy a Kelet Kiadó adta ki a könyvet…)
De kicsit elkalandoztam, mert inkább a filozofikus tartalomról akarnám elmondani a magam megértését. Azt ugyanis, hogy a posztmodern művészetet – Jean-Francois Lyotard megfogalmazása szerint – a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság jellemzi. A posztmodern gondolkodás azért tagadja a nagy, egymásra mutató elbeszéléseket, mint amilyen a vallás, a tudomány, vagy akár az irodalmi-művészeti hagyomány, mert abban a fennálló társadalmi rendszer intézményeinek ideológiai hátterét látja. Ez meg nem-igen fér össze az jóléti világ önmegvalósító egyéniségeinek szabadságeszményével.
Ámde azért a posztmodern alkotó is tudja, hogy valamilyen értékvilágot, valamilyen egyetemes értéket vallania kell, enélkül ugyanis értelmetlenné válik az alkotás, játék marad, bohóckodássá silányul, tartalmatlan idétlenkedéssé laposodik. A kérdés már csak az, hogy ebben a mindent értéket relatívvá bontó, egyetemes értékrendeket tagadó, nagy elbeszéléseket megkérdőjelező világban miféle örök igazságokat lehet mégis felmutatni.
S a válasz természetesen az, amit az efféle tagadó, kétkedő, kereső korok rendre megtalálnak: a bukolikus, bensőséges, intim emberi igazság, a szerelem ősrégi, és persze könnyen felfedezhető, könnyen felmutatható értéke körül fog kijegecesedni az értékvilág. Kimméria népének hite a szerelemvallás volt, Kimméria olyan hely, ahol „a szerelmeseket kultikus tisztelet övezte”, ahol csiklókultusz dívott, ahol a női szépség, és a férfiúi vágy mindig találkozni tudott. Kimméria a Kék Hold Völgye, az örök fiatalság országa, Azazelló kenőcse.  
Hogy ez filozófiai mélység, vagy csak romantikus vágy, hogy szellemi lelemény, vagy pusztán a magányossá lett ember éden utáni sóvárgása, hogy egy magától értetődő megoldás, vagy értékek kikristályosodása, esetleg ez is, az is és amaz is, hát azt ki-ki döntse el maga.

Olvasó és játszótárs
És ezzel akár be is fejezhettem volna ezt a recenziót, de valamiről még írnom kell Kimméria kapcsán. Arról ugyanis, hogy vajon sikeres lesz-e, sikeres lehet-e ez a könyvecske. Ehhez azonban két dolgot kell elmondanom.
A könyv keletkezésének érdekes története van. Lévai Ádám (képünkön) elmondása szerint először tíz metszetet készített, amelyeket megmutatott költő barátjának. Villányi Lászlót megihlették a grafikák, s történeteket írt a rajzokhoz. Aztán emez írt, amaz rajzolt, s vagy tizenhat éven keresztül így építhették – rajzot szövegre, szöveget rajzra rakva – Kimméria országát. Tatán, az Eötvös József Gimnázium dísztermében tartott könyvbemutatón úgy tűnt, hogy a történet kikerekedésében jelentős szerepet játszott Jász Attila költő és Wehner Tibor író, valamint jó néhány pohár bor, amit a négy barát elfogyasztott esti, éjszakai beszélgetéseik során.
Kvaterkázva, beszélgetve, nosztalgiázva, elmélkedve, elmélázva, el-elfilozofálgatva, sok száz baráti társalgásból lett ez a kötet. Játék leginkább, cimborák szellemes, borgőzös fantáziája.
Mindez azonban nem baj. A posztmodern műveket – mint azt az imént Lyotard mesterre hivatkozva állítottam – nem a teljességhez, a nagy elbeszéléshez, az örök igazsághoz való viszony legitimálja, hanem a közönség. Az, hogy jó könyv-e Kimméria, nem függ semmi egyébtől, csak attól, hogy lesznek-e olvasói, vagy pontosabban attól, hogy lesznek-e olyanok, akik örömmel és szívesen részt vesznek abban a szellemi kalandban, amit íróink és költőink a tatai tó partján, a kocsmák, és csapszékek mélyén, a borospoharak rubintjába bámulva felfedeztek.  Hogy jó könyv-e Kimméria, az attól függ, hogy lesz-e néhány „játékos kedvű olvasó”, aki – ha máshol nem, legalább saját elméjében – folytatva „a szerzők által megkezdett kutatást, irodalmi, filozófiai művekben esetleg rálelhet a kimmér mitológia rejtőzködő töredékére...”