Hiszek a taoizmusban. Hinnem kell. Mert ha a világ nem ad nekünk egy legalább olyan jó filmet, mint amennyire rossz a „Az ismeretlen Drakula” volt, akkor tényleg nincsen igazság a földön…

Harc, vámpírság, vér
A verőfényes 15. században jártam a héten. A férfiak ki vannak pattintva, hosszú hajuk lobog a szélben, és legalább négy nyelven beszélnek. A nyár szép, a szerelem örök, a gyermekeknek bubifrizurájuk van. Magyarország pedig már minden bizonnyal akkor is meg volt csonkítva, hiszen hírhedt Vladunk már „erdélyi” kastélyában, román főuraktól körülvéve várja a török adószedőit, akik vágtatva érkezvén már kiabálják is, hogy idén nem csak a semmit sem érő ezüst pengőit viszik el a vajdának, hanem még ezer fiúgyermeket is. Ezzel a kijelentéssel pedig mindenki meg tudna békélni, kivéve a lovagi erényekben gazdag Karós Vajdát. Mert az egész tartományban nincsen összesen ezer fiúgyermek, így a sajátját is el kéne küldenie… hát persze. Így, nincs más hátra, mint szövetséget kell kötnie a Gonosszal, hogy megvédhesse a családját az átkozott szultántól. Harc, vámpírság, vér utáni vágy.
Uramisten, én még fizettem is ezért!

Kontrollálhatatlan arcrángás
Vannak témák, amikkel nem lehet mellélőni. A filmkészítésben is, jelen pillanatban – szégyen vagy sem? – a vámpír téma a befutók közé tartozik. Ha valaki moziba tud juttatni egy ilyen filmet, annak minden bizonnyal vissza fog jönni a belefektetett pénze és energiája. Csak néhány egyszerű szabályhoz kéne ragaszkodni: ne legyen hosszú, ne akarja megváltani a világot, és ne akarjon egyszerre több nézőréteghez is szólni.
Ha egy film nem túl hosszú, még ha rossz is, felfedezünk benne értékeket. Vagy legalábbis tudjuk értékelni egy-egy kitörő kacajjal a nagyon nevetséges részleteket. Ahogy a későbbi Drakula megfejti, hogy egy hegyi zúgó partján talált sisakot minden bizonnyal a víz vetette a partra. Vagy, hogy a kis költségvetésnek köszönhetően nem hegyre, hanem két domb lábához építették a főúri várakat, esetleg még azon is felháborodunk, amikor Mohamed nem akarja az ezer gyermek helyett inkább a szolgálatába fogadni a havasalföldi vajdát. Pedig még azt is elismerte, hogy minden bizonnyal erősebb, mint a tizenpár éves gulámok. Azonban, ahogy a néző a tűréshatárhoz érkezik… a bíztató kacajok átfordulnak fáradt mosolyba, majd később kontrollálhatatlan arcrángásba.

Köszönjük brigantik!
Mindez a forgatókönyvírókon áll vagy bukik, a következők azonban már a rendezőn. Az emberek akkor kerülnek a legkínosabb helyzetbe, ha nem hajlandók elfogadni saját és alkotásuk korlátait. Miért hiszi valaki azt, ha egy teljesen új kerettörténetet talál ki egy ismert történelmi tényhez, akkor biztos sikeres és díjnyertes művet tud produkálni? Köszönjük, Becstelen brigantik… És ha még emellé komolyan is veszi magát a film, illetve rendezője, na,  akkor a fent leírt szörnyszülöttet fogjuk kapni. Amely ráadásul még minden létező emberhez szólni kíván, ezért szerelemmel, misztikummal, vallással, komoly mondanivalóval és humorosnak szánt jelenetekkel tele van zsúfolva. Ezek pedig annyira ütik egymást, hogy az a kis komolyság is elvész, amelyet bármelyik ezek közül biztosítana a filmnek.
Nem, nem soha! Semmiképpen sem ajánlom ezt megnézésre. Valami elveszett belőle az úton – minden valószínűség szerint már a „brainstorming” idején. Az ötlet azonban nem lenne megvetendő: elmondani Valad Tepes legendáktól mentes élettörténetét. Én e tudásra áhítozva, és a társaságtól fűtve engedtem magam rábeszélni erre a filmre.

De ismét csak a könyvek maradnak nekünk, mint megbízható barátok: Bram Stoker és társai…