Szeretnék elmenni. Lerakni a tollat, a lantot, ekét, könyvet, bármit, amit fogok, és a semmi részletes kimondása után eltávozni. Se búcsú, se ölelés. Eladok valamit, és vonattal nekivágok… mindegy hogy hogyan, de ki kell lépni abból, amiben most vagyok. Elmenekülni a német pótvizsga elől. Később feltalálni valamit, és hazajönni milliomosként. Pengőket dobálni a portásnéninek, és dacosan a tanárok szemébe nézni. Még a végbizonyítványt sem megszerezni. Elvenni Buda legszebb lányát, és vele együtt visszamenni. Az új élet, a biztos jövő, a Szabadság felé. Párizsba. 1932-t írunk.

Abszurd tudatlanság
Valami szörnyű dolog történik világunkkal: összement. Mindent tudunk mindenről, és immár sehova sem tudjuk álmodni magunkat. Nem tudunk elmenekülni valamerre, amiről azt hihetjük, hogy arrafelé minden jobb, ott minden sikerül. Nem akarunk immár Amerikába menni, ha szegények vagyunk, se Párizsba, ha művészek, de még keletre sem, ha kereskedők lennénk. Mi történt velünk?
Vaszary Gábor még minden lelkiismeret furdalás nélkül le tudta írni egy könyvben, hogyan vágott neki abszurd tudatlanságában a nagyvilágnak. Bevallotta, hogy ő is megjárta ezt az utat: kiutazott Párizsba, és azt hitte, hogy ott minden, amiről álmodott, megvalósul. Szülők pénzén tengődött, mert semmihez sem értett. De mégis: az álmot és az érzést nem vehették el tőle. Még az sem, hogy neki elsőre nem sikerült. Se másodjára. De manapság? Ki az, aki csatlakozik az idegenlégióhoz, hogy elfusson a pótvizsga elől. Ma már inkább az számít csodának, ha valakit megbuktatnak…

Vadgalambszürke keménykalapban
Vaszary Gábor tehát, aki a maga idején úttörő és lázadó volt az élet fontosabb kérdéseit illetően, itt a 21. században már csak nosztalgia. Jobban mondva történelem, mert Ketten Párizs ellen című regényében leírtakat utánozni és átélni, csak a legritkább esetben fogja bárki is. És az az egy is csak erősíteni fogja a szabályt.
Mert ki követne el olyasmit a mai tudásával és ismereteivel, mint azok az úri csemeték, akik a szülői pénzen utaznak ki az új életbe? És ki az, aki az új életből azonnal sürgönyöz is haza, hogy életét tovább finanszírozzák az otthoniak? Manapság ki gondolná, hogy minden nyelvtudás nélküli filmrendezőt fel tud szívni egy olyan nagyváros, mint Párizs? Hiszen az is lehet, hogy nem fogják tudni megvalósítani azt a tervet, miszerint a hosszú vonatút alatt megtanulnak franciául.  A magyar arrogancián pedig csak mulatni lehet: mert mi más lehet fontosabb dolog, mint hogy új, vadgalambszürke keménykalapunkban a Bois de Boulogne-on sétálgathassunk. Nevetséges.
És mégis szórakoztató, mert tudjuk, Vaszary nem kitalálta a történetet, hanem tényleg végigjárta a gőgös ember összes botlását. És amikor ezt felfogjuk, kezd új értelmet kapni a regény. És vonzani minket a nyelv nélküli szerelem gondolata. Az, hogy egy barátoddal vagy a testvéreddel nekivágj a nagyvilágnak. Az, hogy a zalai nagybirtok partjáról szökhess meg az élet „viszontagságai” elől. Hogy tényleg kényszerből elsajátítsunk egy nyelvet, és utána annak segítségével pénzt keressünk. Elhiggyük, hogy műkincskereskedők vagy hivatásos lovizók lehetünk. Vagy, hogy tényleg van „tehetségünk”, ha egy sétapálcával járó barátunk azt mondja a rajzunkra: jó. Hogy legyen egy kalandunk, ami csak a mienk, és utána elmesélhessük…

Vasszigor és álmodozás

És amikor utolér bennünket az otthoniak vasszigora egy Berta néni képében, aki haza akar rángatni minket, akkor döbbenünk rá, hogy tényleg „minket” rángatnak haza. Akármennyire is nevetséges, a mienk lesz a kaland, melybe a két testvér, Pali és Laci belevágott. És nem akarjuk, hogy véget érjen. Hogy visszaráncigálják őket abba az életbe, ahol mindenki úgy viselkedik, ahogyan a társadalom elvárja. A józan ész világába, ahol még a bukás ellen is küzdeni kell, ahogy a szülők elvárják. Szörnyű…

Azt hiszem, el kell gondolkodnunk, hogy miért is érzünk így. Én legalábbis megtettem, és arra jutottam, hogy a regény (és a múlt) tisztasága naivitása lenyűgözött le. És szeretném, ha az én életem is olyan lehetne. Ha nem rontana meg a világ realitása és a mindentudása, ha ismét boldog, tudatlan és álmodozó lehetnék. Ha lennének ésszerűtlen szabályok, melyeket át lehet hágni. Ha lenyűgözhetne, hogy fiatalok kapualjakban csókolóznak. Ha ismét látnánk szerelmükben elvesző párokat…

Érzéketlenekké váltunk, ráadásul úgy, hogy nem mi választottuk ezt. Világunk kényszerítette ránk. És a múltat megismerve, úgy érzem: kár volt.