A fiatalok rettegnek a hosszú, borús leírásoktól. Ha nincsen párbeszéd, akkor máris nehezebben veszik rá magukat az olvasásra. Természetesen én is ehhez a csoporthoz tartoztam. Tartoztam, mert most már se olyan fiatal nem vagyok, mint egykor, se nem rettegek a vastag, rémisztően komoly könyvektől. És az ember – én legalábbis – pontosan emlékszik azokra a könyvekre, amelyek felnyitották a szemét. Gyűrűk ura – az első ezer oldalas könyv. A „delfin könyvek”, amiket minden ráhatás nélkül levettem a polcról. Az első sci-fi, a Dűne és az első történelmi könyv, a Sógun.
És az első könyv, amelynek látványa a kezemben elismerést váltott ki a környezetemben élőktől: Robert Merle Malevil-je.

A társadalom pusztulása
És tizenhárom évesen ennek a könyvnek az új kiadásával utaztam élvezve a megrökönyödött tekinteteket. Lassan haladtam, mert éltemben először el akartam olvasni minden leírást és meg akartam tanulni mindent, amit csak a túlélésről tanulni lehet. Hiszen gyerekként – a könyv témáját – egyáltalán nem tartja az ember valószínűtlennek: az általa még alig megismert társadalom pusztulása nemhogy félelmet, de sokszor vágyakozást is kelt. És ebből az apokalipszisből egy új élet kell, hogy emelkedjen, ahol a túlélésről az „igazi” értékek fognak dönteni. Nem pedig a következő felelet a földtörténeti korokról…
És ez volt az első olyan könyv is, amiért a lelkesedésemet soha nem bántam meg. Még egy évtizeddel később is szívesen veszem le a polcról, és ütöm fel bárhol a könyvet, az eredmény ugyanaz: elvarázsol. Ha a közepén kezdtem el az olvasást, akkor a befejezése után újra olvasom az első háromszáz oldalt. Az előrelátásomon, azt hiszem, még mindig dolgoznom kell...
Vannak olyan könyvek, amelyeken túlnő az ember. Ahol nem rétegzett a mondanivaló, és már az első olvasásra is elérhetünk egy nyugvópontra a könyvvel és a saját életünkkel kapcsolatban. Ez nem ilyen könyv.

Egy baráti kör és néhány asszony
A Malevilt, valahányszor újraolvasom, rájövök, hogy Merle sokkal okosabb volt annál, mint hogy én, akár csak félig is megérthetném a szándékait vagy gondolatainak mélységeit. Mindig mást fogok belelátni, mást fogok kapni tőle: az első olvasás után elhatároztam, hogyan fogok viselkedni, ha minden hamuvá ég körülöttem. Keresni fogom a túlélőket, és igyekszem állatokat szerezni, melyek segítségével túlélhetem az elkövetkezendő teleket. Nyulak, galambok a hátsó kertben, búza a kazánban – ezek hát mind adottak. Esetleg egy-két csirke is túlélhetné, hogy legyen rántotta reggelire. A macskánk meg nyilván elég okos ahhoz, hogy időben csatlakozzon hozzám… Biztos voltam benne: minden rendben lesz. Talán még jobb is, mint az iskolában szenvedni.
Néhány évvel később – természetes módon – már a nőkön jár az esze a férfiembernek. A könyvet újraolvasva immár a társadalom újraszervezésének, avagy inkább újraalkotásának kérdése lett a főbb problémám. Nem is mondok többet. Akkor meglehetősen egy síkon mozogtak a gondolataim.
Amint ezen a fázison túljutottam, már viszonylag könnyebb volt mást is meglátni a regényből. Malevil-ben egy baráti kör és néhány asszony élte túl a „B-napot”. Vidéki kommunaként kezdték újjáteremteni az élethez szükséges dolgokat a volt Franciaország területén. Vajon én kiket választanék magam mellé, hogy segítsék a túlélésemet? Kinek mi hasznát venném? Nekem lenne-e hasznom? Tudnék-e olyan jó vezetőjük lenni, mint Emmanule Comte-nak sikerült?

Az egyház katonái
A vallásos középiskola hatására pedig a katolicizmus és a papok hatalmáról is kénytelen voltam elgondolkodni. Mi más felé fordulhatnak az emberek egy világégés után, ha mindent elvesztettek? Milyen haszna és hátrányai vannak, ha az egyház és annak „katonái” is a túlélők között vannak? Helyes-e ha ők vezetik a túlélőket? Kit részegítene meg a hatalom az én környezetemben élők közül?
És újabban már a tudomány kérdését sem tudom egy legyintéssel elintézni. Ha elpusztul a régi társadalmunk, akkor mindenképpen újjá kell alkotni azt? Megsemmisülnek a gépjárművek, a telefon, és a fegyverekből egy idő után ki fog fogyni a töltény. Kötelesek vagyunk olyan dolgokat létrehozni, melyek segítségével sokkal könnyebben lehet embereket elpusztítani, és a későbbi nemzedékek (ha lesznek?), majd fel fogják használni a mi tudásunkat és emlékeinket arra, hogy másokat rabigába hajtsanak? De ha nem alkotjuk meg ezeket a dolgokat, mi garantálja, hogy más túlélők nem reprodukálják a régi életünk egy-egy darabját, mely segítségével minket győzhetnek le?

Napló vagy Malevil
És ez még csak négy fázisa volt az életemnek. Vajon egy újabb évtized múlva mit fog adni nekem ez a könyv? Mert a regény olvasásának hatására mindig más kérdést kell magamnak feltennem az életemmel kapcsolatban. Ha családot fogok alapítani, biztos a monogámia kérdése lesz a következő, amin el fogok gondolkodni, és a mostani racionális indokok talán nem fogják megállni a helyüket az akkori élethelyzetemben.
De nem érdekel. Nem fogom szégyellni azt, ami voltam.
Az embernek szüksége van arra, hogy lássa, az élete fejlődik, a gondolatai megérnek. Vannak, akik naplót írnak, mások fényképeznek. Nekem Merle és Malevil-ja az idő múlásának a mértéke.

Nem a kedvenc, de biztosan az egyik legfontosabb könyv az életemben.