„Amikor elkezdtem olvasni a kortárs középiskolás történetet, úgy éreztem, hogy minden szava egyfajta kinyilatkoztatás. Természetesen rengeteg hasonlót olvastam, de soha nem tapasztaltam ilyet. Harmincöt éves vagyok” – írta New York Times szerzője Rainbow Rowell Eleanor és Park című könyvérő.

Nincs szerelem akadályok nélkül
A kötet a minap jelent meg Magyarországon a Scolar Kiadó gondozásában, de bizonyára ugyanolyan hamar megtalálja majd a maga rajongótáborát, mint ahogyan az Egyesült Államokban már megtalálta. Igazi ifjúsági kultuszkönyv lett ez a vékonyka kötet, olyan, mint annak idején a Zabhegyező…
A New York Times így ír róla: Rainbow Rowell első young adult regénye egy gyönyörű szerelmi történet.  Eleanor, aki nemrég tért vissza Omahába, egy „nagylány", világos vörös hajjal. A gyerekek az iskolabuszon csak úgy nevezik: Nagy Vörös. Eleanor otthona azonban félelmetes. Osztozik szobáján rendetlen testvéreivel és retteg alkoholista mostohaapjától, Richie-től. És természetesen szegény. Még fogkeféje sincs, nem hogy walkman-je. (Néhány olvasó ezt talán irreálisnak vélheti, ám a dolognak dramaturgiai jelentősége van: ebből érthetjük meg, milyen elnyomást jelent, milyen marginalizáló tényező a szegénység.)
Park egy népszerű félig koreai srác, szenvedélye a képregény és a jó zene. Az első napon az iskolába menet Eleanor leül mellé a buszon. Olvasni kezdi a képregényt a válla fölött. Aztán kölcsönkéri… Így kezdődik minden…
Természetesen nincs romantikus szerelem akadályok nélkül. És itt Eleanor szülei jelentik az akadályt. Illetve, kicsit szélesebben nézve, a világ nem tudja elviselni a kapcsolatot egy jóképű koreai gyerek és a „Nagy Vörös” között. A világ nem engedheti meg, hogy Eleanornak társa, szerelme legyen, mert ő szegény, elhízott és divatjamúlt ruhákat hord. A világ nem engedheti meg Parknak, hogy barátnője, szerelme legyen, mert… Mert mindenki tudja, hogy meleg. A világ az akadály, mint mindig, ha éppen tizenhat éves az ember és igazán szerelmes.
Park szülei – a két legjobban kidolgozott felnőtt – azonban azt bizonyítják, hogy a szerelem néha legyőzi a világot. Eleanor családja pedig arra emlékeztet, hogy néha nem.

Egy túlsúlyos kislány személyes élményei
Rainbow Rowell azt nyilatkozta a Publishers Weekly-nek, hogy Eleonort magáról mintázta, de számos más tényezőt is saját kamaszkorából vett. Személyes élmények kötik például a regényben is fontos képregényekhez. Apja, testvérei szerették a képregényeket és annak idején ő is vett néhány számot.
Elmondta, hogy a nyolcvanas években úgy érezte, kimarad a világ eseményeiből, és amikor a kortárs zenék megjelentek az életében – mint ahogyan a regényben is fordulópont a megjelenésük – akkor azok szinte kirobbantották a kisvárosi miliőből.
Az író hasonló környezetben nőtt föl, mint ahol a cselekmény játszódik: fehér és rasszista kisvárosban. Ezért fontos az, hogy Park némiképp kívülálló, más, mint a többiek. De Park mégsem egészen fantázia szülte szereplő: a szerző számos mélyen érző férfi alakjából gyúrta össze személyét.  
Eleanor megalkotásával mégis egyfajta kritikát igyekezett megfogalmazni, hiszen – annak ellenére, hogy többnyire passzív szerepet játszanak – mégis a nők hozzák létre a férfiakat.
Mindezekkel együtt Rowell remélte, hogy nem leánykönyvet írt. Úgy vélte, a kötet a férfi és a női perspektívát is bemutatja. De – tette hozzá az interjúalany– nem tudom, kézbe vennék-e a fiúk ezt a könyvet, ha a borítóján egy dagadt kislány volna látható… Ezért is örült annak, hogy a borítóra egy párt rajzoltatott a kiadó. Ez az egyik módja annak, hogy a fiúk engedélyt kapjanak ahhoz, hogy kézbe vegyék a könyvet – fogalmazott a szerző.

A szerelem nem úgy működik, ahogyan a filmeken látjuk
Rowell azt is elmondta a Publishers Weekly szerkesztőjének: Azért írta a könyvet, hogy megmutassa a fiataloknak, akik még nem voltak szerelmesek, és megmutassa az idősebbeknek, akik már elfelejtették, milyen érzés a szerelem. Talán kicsit valóban magas a hőfoka a regénynek – magyarázta –, de úgy vélte, hogy az élet a valóságban is nagyon intenzív tud lenni. Ha hagyjuk, hogy az legyen. Majd hozzá tette: „A romantikus történetek kilencven százalékát hamisnak érzem. Olyasmit árulnak, ami a valóságban nincs. A szerelem nem úgy működik, ahogyan a filmeken látjuk, hanem valahogy úgy, ahogyan én megírtam.”
S, hogy mi történik végül Eleanorral és Parkkal…
Nos, ne rontsuk el az élményt!
Csak annyit tegyünk még hozzá, hogy a regény elején, Park angoltanára megkérdezi a fiút, hogy a Rómeó és Júlia vajon miért élt túl négyszáz évet. Park Eleanorra néz, majd mondja: „Mert az emberek emlékezni akarnak arra, milyen fiatalnak és szerelmesnek lenni.”
Fontos mondatok. A New York Times szerzője, John Green szerint azért fontosak, mert az Eleanor és Park, nem csak arra emlékeztet, milyen érzés fiatalon beleszeretni egy lányba, de kicsit arra is, milyen érzés fiatalon beleszeretni egy könyvbe.