Kezembe vettem a könyvet. Az első száz oldal után olyan messze dobtam, amilyen messze csak lehet. Mindezek ellenére megnéztem a filmet (kényszer hatására, de akkor is). Nem kellett volna. Mert nem csak a csillagainkban van a hiba.
A történet: rákos fiatalok próbálnak túljutni a rákon, és közben élik a szokásos „tini” életüket. Szerelem, álmok, utazás, szex. Klisé, klisé, sírás, fordulat. Már előre tudtuk. Sírás. Még egy fordulatnak szánt nem fordulat. Sírás. Életbölcsesség (rosszabb, mint egy félrefordított keleti aforizma), temetés, felnőtté válás, sírás.

Probléma 1
Az egész történet szomorú, de semmi több. Fiatalok, akik végstádiumú betegséggel küzdenek, szerelmesek lesznek egymásba, és tudjuk, hogy az egyik meg fog halni. Ez tényleg szörnyű. Mert tényleg van olyan, hogy nem adatik meg valakinek az, hogy annyi időt töltsön a szerelmével, amennyi legalább másoknak megadatik. Ez pedig igazságtalanság. És ha a film hagyná, hogy erre a megállapításra a néző jusson, azt mondanám, hogy rendben van. De mindent, ami üzenete is lehetne a filmnek, legalább egyszer a narrátor elmond. Szó szerint beleüti az orrunkat, hogy mindenki megértse, miért is olyan szomorú ez az egész. Nem hagy számunkra semmit, amin el kéne gondolkoznunk. Mert még a temetést is meg kell szakérteni: „a temetés a gyászoló családért van, nem a halottért”. Nesze neked vallás.

Probléma 2
Annak ellenére, hogy minden azért történik, elejétől a végéig, hogy valaki meghaljon és őt gyászoljuk, megpróbálja szerethetőbbé tenni a karaktereket. A hangsúly pedig a fokozáson van, mert ki ne szeretne egy olyan tizenévest, aki igazi felnőtt módjára szembesül minden nap a halállal és saját maga halandóságával? Nem veszíti el vidámságát, próbál barátkozni, teljes életet élni (nem tudom, hogy ilyesmi tényleg létezik-e, és nem csak a könyvek lapjain, de ha igen, akkor ez az egyik legtiszteletreméltóbb dolog a világon). De mindezek mellett még el kell kezdenünk vajúdni a rendezővel (íróval) mert mi van, ha mindez nem elég, mert az olvasó/néző egy kőszívű szörnyeteg? Mi lenne, ha leírnánk a szerelmesek első romantikus szárnypróbálgatásait? Ha a fiúnak meg kéne hódítani a lányt? Sikerülne megvalósítani a lány álmát és elvinni őt Amszterdamba, hogy találkozzon kedvenc írójával? Romantikus étterem? Első csók nyilvánosan történjen Anne Rice műemlékházában, amit a „random” tömeg megtapsol? Első szexuális élmény, ami pezsgőtől részegen történjen a lány anyjának beleegyezésével? És folytathatnám…
Ráadásul minden annyira amerikaira sikerült, hogy egy jó érzésű, kicsit egyéni gondolkodású embernek tényleges fizikai fájdalmat okozhat ezen események befogadása (például, ha beveri a könyökét egy ingerült bemutatást követően a mellette álló székbe). Az alkotó annyira szimpatikussá akar tenni mindenkit, hogy visszájára fordul az egész. Nem lehet olyan rövid filmet vagy könyvet alkotni, ahol ne kezdene el idegesíteni ilyen körülmények között minden egyes esemény vagy cselekedet.

Probléma 3
Mindezek ellenére tegyünk úgy, mintha szeretnénk a karaktereket! Csináljunk úgy, mintha nem tudnánk eleve, hogy nem lesz „happily ever after”. Próbáljuk meg beleélni magunkat az eseményekbe. Hagyjuk magunkat elvarázsolni!
Nem fog sikerülni.
Mert, ha egy film folyamatos feszültségben tart, akkor a katarzis, ami elvileg a film csúcspontja lenne, nem sok hatást fog tenni ránk. A filmben olyan sokáig haldokol mindenki, hogy bizony úgy érezzük, a halál egyfajta megváltás már a leépült, megtört, beteg gyereknek. Nem fogjuk sajnálni.

Probléma 4
A film történései a főhősnő egy kedvenc könyvéhez kapcsolódnak. Egyrészes könyv, ami egy haldoklóról szól. (Nem teszek megjegyzést.) A lány egész élete pedig akörül forog, hogy levelekkel bombázza a könyv íróját, mert annyira érdekli, hogy mi lesz a karakterekkel a könyvében foglaltak után. Lehet, hogy a bölcsészettudományok már túlságosan átjárják a vénáimat, de úgy gondolom, hogyha nincsen folytatása valaminek, akkor az sokkal többet mond, mintha minden kérdésünk meg lenne válaszolva. Ráadásul jobban belegondolva még meg sem született az a könyv, amely folytatásának hiánya begyógyulatlan seb lenne életemben. Lehet, hogy ez az amerikai módi, hogy mindent tudnunk kell, és minden unatkozó ember levelet kell, hogy írjon a hőseinek… de nekem mindez abszolút érthetetlen.
A legfőbb baját a filmnek talán ebből az utolsó pontból lehetne levezetni. Minden mást megválaszolt már, csupán egyetlen kérdés van, ami felmerülhet a befogadóban: miért kellett ezt megalkotni??? Nincsenek benne eredeti gondolatok, amelyek érdemesek lennének megőrzésre az utókor számára. Csakis klisék, de azokból is a rosszabbak. Ráadásul nem is engedi, hogy boldogan túllépjünk ezeken, és mi magunk találjunk benne valamit, ami számunkra igazat jelenthet. Nagyon remélem, hogy azért írták meg ezt a könyvet, hogy filmvászonra vigyék, és pénzt keressenek vele, mert ha komolyan gondolták… akkor a 21. századi irodalom nagyobb bajban van, mint hittük.