A 21. század megszülte az időt, amikor egyetlen ember sem sétálhat el közömbösen a környezetvédelem kérdése mellett. Mert ha az embernek fia megpróbálja ignorálni e „kultusz” aktivistáit, akkor rövid úton „pandás-lányok” kezdik kergetni az aluljárókban. Ha pedig befolyásolni tud bennünket egy szép mosoly és a lelkesen-őrült tekintet, akkor még a végén támogatni is fogunk egy – a hitetlenek számára láthatatlan – teknőst. És ha így teszünk, akkor még több „zöld-lány” fogja elárasztani világunkat, már lassan a felszínt is… Nem az én tisztem pálcát törni e tevékenység felett, hiszen az utcai térítés évszázadok óta divat az egész világon. Azt mindenesetre elérték, hogy minden embernek legyen véleménye róluk, a környezetvédelemről, Fukosimáról és a pandákról.
Nincsen sok esélyünk
Szintén a környezetvédelemről, annak fontosságáról illetve az emberi felelőtlenségről ír Frank Schätzing Raj című könyvében. A különbség csak az, hogy ő már az (utópisztikus?) következményeket próbálja megmutatni nekünk. Azt az időt, amikor már bizony nem elég az, hogyha a G7-ek mérséklik a szén-dioxid kibocsájtásukat, vagy ha Japán abbahagyja a sushi készítést. Itt bizony úgy áll a helyzet, hölgyek, urak, hogy a tenger már bedühödött. Nagyon. Ránk. Az emberiségre. És nincsen sok esélyünk.
A könyv kész tények elé állít minket. Nem kerülhetjük el a katasztrófát. És nem tudjuk, hogy mi indította el a végső lavinát. A tengerek nukleáris szennyezése? Az olajfúró tornyok az északi tengeren? Az állatvilág kizsigerelése a halászat, vadászat révén? A kicsivel több, mint ezer oldalas könyv majd feléig az ember össze van zavarodva. Megismerkedünk olajvállalatokkal, az emberiség tengeri tevékenységeivel, tudósokkal, akik az állatok intelligenciájával hivatottak foglalkozni. Olyan emberekkel, akik hisznek a természetben és abban, hogy harmonikusan együtt tudunk élni még sok ezer évig közös világunkban. És amikor már megszerettük őket, akkor jön egy bálna, cunami vagy egy fertőzés, és elveszi tőlünk őket. Látszik, hogy a legjobbjaink is milyen sokat tudnak Földünk másik világáról… 
A tudomány diadala
A könyv folyamatosan zavarban próbál tartani. És jól csinálja, hiszen annak ellenére, hogy Leslie L. Lawrence művein edződött az elmém, még véletlenül sem sikerült kitalálnom, hogy egy másik értelmes lény haragját vívta ki az emberiség maga ellen. Sajnos amint lehull a lepel arról, hogy nem az oroszok vagy a kínaiak, de még csak nem is az arabok irányítják az eseményeket, a könyv lesüllyed egy közepesnek mondható krimi szintjére. Megjelenik a nagy Amerika, és annak hadserege, mely összegyűjtve a legjobb tudósokat megpróbálja felvenni a kapcsolatot az „Yrr”-nek nevezett tenger szülte értelmes lénnyel. Persze jönnek a spirituális utazások: az indián, aki eltávolodott a kultúrájától, ismét szívébe zárja a természetet, és megérti népe múltját, a nő, aki eddig az emberiség hatalmában és egyeduralmában hitt, szintén revideálja a nézeteit. Gonosz tudós, jó tudós, végső fegyver, ökoszisztéma, megalomán parancsnok, végső nagy csata, a tudomány diadala, zászlólengetés és persze Happy ending (mert ki gyászolná a hasznavehetetlen Európa pusztulását?)…
Ha ezer oldalon keresztül hígul…
Egy nagyszerű ötlet kevésbé nagyszerű kivitelezésével állunk szemben. Érdekes és lebilincselő, amikor olvassuk, de ha lerakjuk, és elkezdünk gondolkodni rajta, akkor rájövünk: az igazi csoda az, hogy még Hollywood nem alkotott belőle egy nyári sikerfilmet. Egy nagyszerű ötlet csak ideig-óráig tart ki. Ha ezer oldalon keresztül hígul, akkor bizony nem fog olyan nagyot ütni, mintha novelláról lenne szó. Elhiszem, hogy Frank Schätzingnek nagyon sok ideig tartott a kutatómunka, és hogy sok éven keresztül készült a regény megírására. Ez azon is látszik, hogy három oldalon keresztül köszöni meg jelentős biológusoknak és az anyukájának a segítséget. De a végére a sok érdekesség mellé kénytelen volt annyi klisét összegyűjteni, és sajnos le is írni azokat, hogy az már fájdalmas volt. Azt azonban nem tagadhatjuk el tőle, hogy az első alkalommal, amikor elolvassuk a könyvet, teljesen magával fog ragadni. És még azon is el fogunk gondolkodni, hogy mennyire rosszul sáfárkodunk környezetünkkel és a saját jövőnkkel. Persze továbbra sem fogunk adakozni a „jó cél érdekében”. De most először örülök, hogy a Kárpátok zord hegyei védenek minket a tenger bosszújától.