Komoly vitákat váltott ki Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban Thomas Piketty közelmúltban megjelent könyve, A tőke a huszonegyedik században. A kötet kapcsán Marx veszélyes szellemének feltámadását emlegetik Piketty ellenfelei, a kapitalizmus megújulásának lehetőségét remélik hívei. A könyv olyan kérdéseket feszeget, amelyeknek megválaszolása az állami beavatkozás mértékére is kihatással lehet, s általában az állam szerepének újragondolását is eredményezheti.

A kapitalizmus aranykora
A szerző alapvető állítása az, hogy a kapitalizmus, ha a maga háborítatlan szabályai szerint működik a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet. Hamis tehát az a vélekedés, amely szerint a kapitalizmus által megvalósuló gazdasági növekedés előbb-utóbb a szegények felemelkedéséhez, a jövedelmi és vagyoni különbségek kiegyenlítődéséhez vezet. A valóság ezzel szemben az, hangoztatja Piketty, hogy a nyugati világ adatai ezzel ellentétes folyamatokat tükröznek. A tőkés, nagypolgári rétegek vagyona a XVIII. század végétől az első világháború végéig folyamatosan gyarapodott. Az időszak végére a szegények és a gazdagok közötti különbség Franciaországban, illetve Angliában hétszeres szorzóval volt leírható. Amennyiben a folyamat változatlan maradt volna, ma már elképesztő különbségek lennének a társadalom alsó és felső rétegei között. A trend folytatódását azonban megakadályozták a világháborúk, amelyek a tőketulajdonosoknak is komoly vagyonvesztést okoztak, illetve megjelentek a jóléti államok, amelyek radikális állami beavatkozással osztották újra a tőkejövedelmeket. 
A magas örökösödési illetékek bevezetése és a határozottan progresszív adóztatás, amely a magas jövedelmeket erőteljesen megcsapolta, megfordította a trendet. Ugyanakkor a jóléti társadalmak – az állami beavatkozás segítségével – nem egyszerűen megcsapolták a magas jövedelmeket, hanem  olyan újraosztást valósítottak meg, amelyben a szélesen értelmezett középosztályok mellett a legszegényebbek is esélyt kaptak a felemelkedésre. Az egészségügyre, az oktatásra, a nyugdíjakra és ezer más jóléti intézkedés megvalósítására elköltött pénzek ugyanakkor nem önmagában a jobb élet lehetőségét kínálták föl az európai és amerikai polgároknak, de egyúttal elképesztő gazdasági növekedést is eredményeztek. John Maynard Keynes elméletei beigazolódni látszottak: az állami beavatkozás hatására szétterülő jövedelmek, olyan keresletet eredményeztek, amelynek nyomán a gazdaság erőteljesen meglódult. A világgazdaság soha nem látott ütemben növekedett, a foglalkoztatás soha nem tapasztalt méreteket öltött. 
Piketty így arra a megállapításra jut, hogy az 1945 és az 1975 közötti időszak volt a kapitalizmus aranykora. Nyugat-Európa szinte minden országában megvalósult a jóléti modell, a szélsőségesen egalitáriánus skandináv államokban pedig világtörténelmi mélypontra esett a jövedelmek egyenlőtlensége.

Neoliberális fordulat
A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején azonban a kapitalizmus működése gyökeresen megváltozott. Thatcher, Reagan és sok más politikai vezető reformjai nyomán öngyilkos folyamatok indultak el: a kapitalizmus visszakanyarodott XIX. századi formái felé. A tőkét és magas jövedelmeket terhelő adókat erőteljesen csökkentették, az örökösödési adót pedig számos országban szinte teljesen eltörölték. Persze a neoliberális reformerek maguk is kényszerpályán mozogtak. A globalizáció hatására az egyes társadalmak között éles verseny alakult ki a befektetések megnyeréséért, s így olyan helyzet állt elő, amelyben a tőkének kedvező körülmények, például az alacsony adók versenyelőnyt jelentettek az adott társadalom számára. Ugyanakkor azzal nem számolhattak a reformerek, vagy legalább is nem tudtak mihez kezdeni azzal az elszámolással, amelynek végeredménye egy folyamatosan csökkenő, szűkülő, újra és újra depresszióba merülő világgazdaság lett.
Ma már világosan látszik, állítja Piketty, hogy a huszadik század fantasztikus gazdasági növekedése nem annyira a kapitalizmusnak, mint inkább a kapitalizmus és a jóléti állam kombinációjának köszönhető és a jóléti kiadások lefaragásával a növekedés is jelentősen csökken.
Amennyiben a tendenciák a jelen, neoliberális dogmái szerint folytatódnak, akkor a gazdasági növekedés hamarosan véget ér, s a tőkejövedelmek hozama tartósan meg fogja haladni a növekedés ütemét. Ennek eredménye pedig egy szélsőségesen polarizált társadalom lesz, amelyben a gazdagok és a mélyszegénységben élők közötti különbség elképesztő méreteket ölt, és amely természetesen a demokratikus intézményrendszer felbomlásával jár majd együtt.

Merre tovább?
Ide kívánkozik egy kis kitérő: az Amazon egyik legelső befektetője az Egyesült Államok leggazdagabbjainak egyike, a dollármilliárdos Nick Hanauer a közelmúltban cikket írt a Politico Magazinban. A rendkívül népszerű, százezrek által elolvasott írás éppen azokat a kérdéseket boncolgatja, amiket Piketty is felvet. Hanauer szerint az amerikaiak jövedelmi különbségei elképesztő méreteket öltöttek, s a folyamat eredményeként a társadalom lassan darabokra hullik. A milliárdos szerint vagy brutális rendőrterror fogja fenntartani a rendszert, vagy „a jachtjaikkal és magánrepülőikkel játszadozó milliárdosok világát vasvillákkal és kaszákkal söpri majd el a szegények elégedetlensége.” A megoldást Hanauer szerint is a jóléti intézkedésekhez való visszakanyarodás jelenthetné, s elsősorban radikális béremelést, pontosabban az államilag előírt minimálbér erőteljes megemelését javasolja. Ebben az esetben – érvel a befektető –az új, megerősödő középosztály ismét fogyasztani kezdene, s ezzel ismét beindulna a gazdasági növekedés. A béremelésekben megjelenő áldozattal így végső soron a nagyvállalatok, illetve azok tulajdonosai is jól járnának, hiszen – szemben a neoliberális elképzelésekkel – nem középosztály függ a bérektől, amit a gazdagok fizetnek, hanem a gazdagok vagyona függ a középosztály fogyasztásától.
A tőke a huszonegyedik században című kötet szerzője azonban ennél sokkal többet javasol. Elképzelése szerint nem az a kérdés, hogy mennyi a minimálbér – bár ez sem mellékes – ennél sokkal fontosabb az, hogy van-e olyan bérplafon, ami a teljességgel indokolatlan csúcsmenedzseri, és tőketulajdonosi jövedelmeket visszavágja. A radikálisan magas felső adókulcs ugyanis nem pusztán a magas jövedelmeket vonja el, de a tőke irányítóinak politikai befolyását is csökkenti. Hiszen a közösségi, közéleti döntésekre túl nagy befolyással bíró gazdasági elit hajlamos arra, hogy a neoliberális politika fenntartására törekedjen, s hatékonyan tudja megakadályozni a jóléti intézkedések kivitelezését, mint amilyen – Piketty szerint – a tőke, a vagyon, s nem utolsó sorban az örökség megadóztatása, vagy például az offshore-kiskapuk bezárása.
Sajnos Piketty izgalmas könyve magyar nyelven ma még nem kapható, de – tekintve, hogy számos hazai kiadó foglalkozik az alternatív gazdaságelméletek, a vitára inspiráló társadalomképek, elgondolkodtató jövővíziók közlésével – remélhetjük, hogy hamarosan a könyvesboltok polcain lesz a felkavaró kötet.