Amikor az ember elhagyja a második kilométert, elhatalmasodik egy kellemetlen érzés a lelke fölött. Hiába közeledik a tó, és vele a táv fele, azért Wesselényi Miklós legyen ezerszer átkozott. Mi a csudának találta ki a Balaton átúszását az a meggondolatlan zsibói fiatalember? Egyáltalán hogyan került ő Erdélyországból ide a Balaton közepére? Na, jó, nem egészen ide, hanem a tihanyi öbölbe, no, de mégiscsak… Átúszni a Balatont? Micsoda vagánykodás! Azóta is itt vagánykodik Révfülöp és Boglár között hét-tízezer ember évről évre. Fogadásból átúszni a tavon… Hogyan is írja Eötvös Károly? Még jó, hogy tizenkét esztendős fiam – aki az első ezer méteren még vidáman csevegett, aztán csendesedett – mostanra teljesen elhallgatott. Mielőtt nyafogni kezdene, el lehet gondolkozni ezen az Eötvös-féle könyvön. És, ha körbe pillantok, innen a tó közepéről, szinte minden helyszínét látom a magyar irodalomtörténet legszerethetőbb utazásának.

Erdély és Pannónia
„Wesselényi Miklós a nemes ifjúság szilaj képzelődésének hitregeszerű hőse. Üldözi őt a német, mert fél tőle. De nem fél ő a némettől. Hiába akasztják nyakába a hűtlenségi pört: él a magyarok istene, s itt állunk mi, legyőzhetetlen ifjú magyar nemzet: megvédelmezzük vérünkkel is. Hiába küldik rá a sárkánykígyót, a cseh Holubárt, a meg nem sebezhető vasas németet, az európai hírű vívót, Wurmbrandtot: Wesselényi a Szent György lovag, aki kettévágja a vasat is, a németet is, de meg nem riad se istentől, se embertől, se a természet hatalmától. Átússza a Balatont is, s két szemtanú beszélte nekem, aki látta, hogy egyszer úri barátainak tréfájára úszás közben meg is borotválkozott a Balatonon. Mennyi képzelet röpködi körül a nemzeti hős ünnepi alakját. Aki még a víznek is úgy tud parancsolni. Magyar ember nemigen adta fejét arra, hogy úszni tanuljon. Halnak, békának, csiborbogárnak való mesterség az. Jézus tudott menni a vizek hátán, ha ki nem kerülhette, de neki nem volt se paripája, aki lángot fúj; se négylovas hintaja, aki Zsibóról három nap, három éjjel Füredre ruccan. Wesselényinek pedig mindene van, s nemcsak menni, de borotválkozni is tud a vizek hátán, amit pedig még Jézus se tudott megcselekedni.”
Efféle módon írt Eötvös Károly ezelőtt bő száz esztendővel, egy harminc évvel korábbi utazásról, hogy elmeséljen számtalan ötven-hetven évvel korábbi történetet, évszázados legendát, és időtlen eszmét, gondolatot, lelket, vágyat, kalandot.
Az Utazás a Balaton körül, majd a jóval később megírt A balatoni utazás vége című könyvek azt mesélik el, ahogyan egy vidám budapesti társaság bejárja a Balaton környékét, s ott – jobbára Eötvös anekdotázó kedvének, és hatalmas tudásának jóvoltából – megismerkedik a reformkori Balaton-vidék életével.
„Az utazók hírneves emberek. Négyen voltak, s mind a négy erdélyi ember. Salamon Ferenc az egyik. Gyulai Pál úr a másik. Szilágyi Sándor a harmadik. Nagy Miklós a negyedik. Volt még ötödik és hatodik is. Szentirmay József volt az ötödik, és én magam voltam a hatodik.” Írja Eötvös, aki nem feledkezik meg azt sem elbeszélni, hogy az erdélyi emberek – a századforduló neves jogászai, publicistái – minduntalan Erdély szépségeivel, páratlan kulturális értékeivel, lenyűgöző történetével traktálták őt, mit végül megunva, Eötvös úgy döntött, a szűkebb pátriájába, a Balaton vidékére utaztatja a kompániát, hogy megmutassa nekik: nemcsak az erdélyi havasok között teremnek értékek. 
Aki még nem olvasta volna a könyvet, annak meglepetés lesz a mű formai, műfaji gazdagsága. Szalay Károly barátom, az egyik kiadás utószavában ezt írja róla: „Eötvös balatoni utazása embertől emberig vezető, laza portréfüzér. Formailag tárca, anekdotafüzér, életkép, történeti publicisztika, memoár, néprajz, útirajz, tárcahumoreszk, művelődéstörténeti glossza, beszély, karcolat, archeológiai elmefuttatás, irodalomtörténeti arcképvázlat, és ki tudja fölsorolni, mi minden. A műforma olykor szétmállik, s beleolvad magába a tárgyba, mint ahogyan parttalanul gomolyog, alakul, változik múltból jelenbe, csapong képzelete távolból az író pillanatnyi tartózkodási helyére. És mindegyik alkalminak látszó történet, humorral enyhített gúnyrajz, mosollyal szelídített torzkép, kedélyes bölcselkedéssel frissített tudományos értekezés valamiféle példabeszédet tartalmaz. Eötvös korához szólót. A sokat megért és sokat tapasztalt ügyvéd, politikus, lapszerkesztő furcsa végrendeletét hagyományozza kortársaira és az utókorra.”
Eötvös két balatoni tárgyú munkájának laza keretében gondolatai látszólag korlátlanul csaponganak, ám a mai, posztmodern irodalmi vonulatokról szemlélve a szerző egy korát megelőző asszociációs eljárást alkalmazott. Asszociációit véletlenszerűsége mögött azonban nagyon tudatos építkezés rejtőzik.

Utazás az utazásban
Ennek megfelelően az olvasó számára meglepetés lesz a kötet, illetve kötetek tartalmi sokfélesége is. Az utazás apropóján, a Füredre, Almádiba, Szepezdre, Fülöpre, Szigligetre, Tapolcára, s ki tudja még mennyi faluba, városba ellátogató társaságnak hol Eötvös, hol valami helybéli kocsmáros, hol útjukba akadt szegény ember mesél a hely történetéről, legendákról vagy igaz históriákról. Szó kerül középkori várkisasszonyok szomorú szerelméről, Széchenyi balatoni gőzöseiről, a füredi nemzeti színház megalapításáról, de még arról is, hogy hogyan, s miképpen utazott egykor a magyar. S mivel egy utazás az utazáson belül, magában is mulatságos, hát ide másolom: „Középbirtokú, jómódú nemesember vasalt kocsival utazik. Talyiga, fakó szekér, ekhós állapot, vászonfödeles kocsi nem a nemesember számára való. De a hintót se szereti. Az csak nagyúrnak való vagy akinek sok az adóssága. Hadd kérkedjék!
Elhatározzák az utazást. Sátoros ünnepre, atyafilátogatóba, tisztújításra, névnapra, fürdőre vagy messze vásárra. Ahogy jön.
Odaszól az úr a kocsisnak:
– Miska, Füredre megyünk. A patkókat igazíttasd meg a kováccsal. A kocsit meg kell kenni. Hajnalra készen légy.
Első dolga a Miskának befutni az asszonyhoz, akár felesége, akár nem.
– Készíts tisztát. Talán három-négy pár is kell. Füredre megyünk korán reggel.
Az a „tiszta” a fehérnemű. Az a „pár” nem egyéb, mint ing és gatya. A gatya korcával becsületet kell vallani az asszonynak. Hétrét gatyánál nem könnyű dolog ez. S nem is gyors. Egész éjjel kell vele vesződni.
Patkó, ló, szerszám, kocsi rendbe hozva. Kocsiülés elkészítve. Abrak a zsákban, széna a kötélben a kocsira jön. Tarisznya megtömve kenyérrel, szalonnával, sóval, paprikával, fokhagymával. Új pamat árvalányhaj a kalap mellé. Azután borotválkozni, a bajuszt keményen kifenni. De az uraság sem mehet készség nélkül. Szép fehér, sávolyos asztalkendőben pogácsa, kalács, most sült cipó, fokhagymás ürücomb vagy borjúcomb s pár pirosra sült kappan. Mindez a kocsira jön.
De jön a kulacs is. De jön a puska is. De jön a hosszú nyelű balta is. Téli időben, hófuvatagokban még lapát is. A dohányzacskó, az úré is, a kocsisé is, gömbölyűre, keményen megtömve. Acélt, kovát, taplót sehogy se szabad itthon felejteni.
Kijön az uraság a tornácból. Megáll a lovak előtt. Azután lassan körüljárja a kocsit és a lovakat. Megnézi a szerszámot, kiváltképpen a gyeplőt és hámot: erősek-e? Lőcsöt, saroglyaláncot, küllőt, keréksinget megszemlél. Ha bajt nem lát: felül, elhelyezkedik, oldalzsebét megtapintja, s az udvaron még egyszer körülnéz.
– Mehetünk, Miska!
Asszonytól, gyerektől már a tornácon elbúcsúzott. De azért asszony, gyerek, belső cseléd, házi eb mind kimegy a kocsi után az utcára, s utánanéz a kocsinak mindaddig, míg szem elől el nem tűnik az úthajlásnál.
Kétnapi járó az útnak hossza. Útba esik két atyafi, egy tanulótárs, hat falu-város, tizenkét csárda. Hol etetni, hol itatni, meg kell állani mindenütt. Valahol meg is kell hálni. Atyafihoz, tanulótárshoz be is kell tekinteni. A ház előtt elmenni, s be nem nézni, ebédre vagy vacsorára ott nem maradni: erkölcsi lehetetlenség.
Erkölcsi?
De bizony életkérdés az. Aki rokona, jó barátja előtt elhajt, s be nem köszön: az nem akarja, hogy őt is meglátogassák. Az nem szereti a vendéget és rokont. Az vértagadó és emberkerülő. Azt kerülni kell mindenkinek. Abból a vármegyében nem lesz semmi. Annak kerülik lányos házát. Annak fiából esküdtet nem csinálnak. Az megtagadja faját, magyar természetét, minden ősi erkölcsét. Ha él, ha mozog, ha ficánkol: mindegy az már, ő halott ember.
Meg kell tehát látogatni mindenkit, aki útba esik. De mikor fejezi hát be kétnapi útját?
Egy hét alatt, két hét alatt. Néha el se ér Füredig, hanem visszafordul. Eltelt az ideje.
Most?
Most reggel hét órakor eszébe jut az embernek: jó lenne kirándulni a Balatonra. Nyolckor vasútra ül, délben Balatonfüreden fürdik és ebédel és sétál és udvarol, és este visszaindul. Utazott szárazon és vízen, kocsin, vasúton és gőzhajón, bejárt ide-oda harminchat mérföldet, s este itthon vacsorál Budapesten.”

Tiszaeszlártól Füredig
Sokáig csak szerettem, s időről-időre újra elővettem a két könyvet, míg egyszer utána nem néztem annak, vajon ez az Eötvös Károly ki fia-borja amannak a híres Eötvösnek, aki a tiszaeszlári per neves védőügyvédjeként a századforduló Magyarországának talán egyik legigazabb emberségéről tett bizonyságot. Nem kellett sokáig kutatnom, míg kiderült, emez az Eötvös senkije amannak, hanem ő maga.
Az ügyvéd-író politikusként is helytállt, ha kellett. A függetlenségi párt tagja volt, sőt Irányi Dániel halála után az elnöke is lett. Ellenzéki politikusként a kormányt bírálta egészen 1893-ig, amikor huszadmagával kilépett saját pártjából. A kormányzó párt ugyanis a polgári házasság és a felekezetek ügyében liberális akcióba kezdett, s e törekvések megegyeztek Eötvös pártjának korábbi elképzeléseivel. A függetlenségiek ismét ellenzéki pozícióba helyezkedtek, Eötvös azonban a pártpolitika helyett az elvszerűséghez ragaszkodott, és pártjával szemben a kormányt támogatta, amikor az a polgári haladás irányába fordult.   
Az Utazás a Balaton körül és A balatoni utazás vége című műveiben százszor is megismétlődik az igazságkereső, elvhű magatartás. Éppen az, ahogyan kiállott a tiszaeszlári perben a megvádolt zsidók mellett, az emberség mellett, a hamis babonák ellenében. A két balatoni könyv a vérvádról szóló nyomozás-tárgyalás izgalmas leírását nyújtó A nagy per című kötetéhez hasonló világnézetet tükröz. 
A furcsa útirajzok Balaton-felvidéke egységbe foglalja mindazt, amiben Eötvös hitt és vallott. Megtalálható itt a nemzeti dicsőség ezernyi jelképe, várak és várromok, a török- és a németellenes harcok száz meg száz emléke, a reformkor és a nemzeti öntudatra ébredés hagyománya. Hősei: Kisfaludytól a sümegi iparosig, a hajóépítő Széchenyitől, a bakonyi betyárokig, az asszimilálódó és megbecsült zsidóktól, szlovákoktól, németektől, az ősi életformát élő halászokig. Eötvös a remélt és idillikus nemzeti egység minden értékmentő alakját elénk rajzolja. A múltból veszi, de a jövőben szeretné viszontlátni őket.
A könyvek témája is azért lett a reformkori magyar megújulás, mert Eötvös, a maga konzervatív-liberális eszméinek itt látta legteljesebb megvalósulását. Abba a korba vezeti olvasóit, amikor még élt a nemzeti-nemesi életmód szerethető hagyománya, de már a haladás eszméje lelkesítette a kor hőseinek szívét. Fel-felbukkanó szereplői, Széchenyi, Deák, Wesselényi és a többiek elszántsága azt sugallja, hogy a polgári haladás, a nemzeti felemelkedés érdekében nemcsak a külső nehézségekkel kell megbirkóznunk, hanem önmagunk visszahúzó erőivel is szembe kell fordulnunk.
Ennyiben aktuális volt e két könyv száz esztendeje, és aktualitásából máig nem veszített semmit sem.
És, ha már ennyi idézettel tűzdeltem tele ezt a szöveget, had illesszem ide a végére ismét Szalay Károly egy-két mondatát: „Kevés magyar író akad, akivel életében oly elismeréssel és oly szenvedélyes gyűlölettel foglalkozott a hazai és a világsajtó, mint Eötvös Károllyal. Följutott a népszerűség csúcsaira, és belesüllyedt a fullasztó magányba, elhagyatottságba. Világraszóló diadalokat vívott ki a tárgyalóteremben, és megérte ügyvédi irodája csődjét. Kezdeti írói sikereit fölcserélte a jogi pályáért, s amikor kikopott az ügyvédkedésből, a politikából, hajlott korban, rendkívüli életművet hozott létre. Más író évtizedekig küzd és kilincsel, amíg akad kiadó, amely vállalja műveinek gyűjteményes kiadását. Eötvös Károly úgyszólván a díszkiadás számára írta meg műveit. S nem is keveset, huszonnégy kötetet. Jó néhány könyve rögtön elfogyott, s több kiadást ért meg, de népszerűségével szinte egy időben, az irodalomtörténeti értékelés szerint, a magyar irodalom perifériájára szorult. És máig is ott rekedt.”