Az ember fia, ha két báttyal áldotta meg a sors, és ha mindkettő rockerből van, akkor biztos, hogy fel tud idézni néhány részletet rockoperákból. Annak ellenére, hogy sokáig nem értettem a nagy rajongást ezért a műfajért, pár év után (akármennyire is nem szerettem volna) én is megtanultam Koppány nagymonológjait és a Grünne nagybáty-unokaöcs vitákat. Néhány éve pedig már magam is beteszem a Költő visszatér videokazettát a lejátszóba, ha nagyon nincsen semmi dolgom. Nem lettem a rajongója a műfajnak, de azt hiszem reálisan meg tudom látni a jót is rosszat is benne, és hogy miért is számít nagy eseménynek egy-egy remake felbukkanása.

Mindenki a lovakért jött?
Különösebb lelkesedés nélkül, de annál több elvárással mentem hát el a Nemzeti Lovas Színház Honfoglalás című darabjának budapesti ősbemutatójára. Így visszagondolva talán hiba volt a műfaj legjobbjain felnevelődni, és ugyanazzal a mércével mérni ebben az esetben is.
Sajnos a Lovas Színház jelzős szerkezetének első felén (lásd: Lovas) mintsem a rockoperán volt a hangsúly az előadásban. Nem vagyok egy „lópárti” ember. Nem is igazán értettem soha, hogy miért lelkesednek érte olyan sokan. Az én szememben, ezek csak nagy kutyák, akik mindent megtesznek az ételért. Ráadásul a kutyákat sem szeretem különösebben. Éppen ezért még nagyobb sokként ért az, hogy a teljesen összefüggéstelen történeti szálakat és színészi játékot nélkülöző monológokat inkább lovasokhoz, mintsem színházhoz méltó módon különböző lovak hátán végrehajtott kaszkadőr- és egyéb showelemekkel próbálták összekötni, amit – nem lehet eltagadni – a közönség őrjöngő tapssal fogadott. Szemmel láthatólag csak én sétáltam bele a rockopera csapdájába, mindenki a lovakért jött…

Ez nem cirkusz!
Elhiszem, hogy nehéz olyan musical-színészeket találni, akik képesek színészkedni kis hazánkban. Azt is elhiszem, hogy ezeknek tán a töredéke az, aki tud lovagolni. Arról meg szerintem nem is álmodhatunk, hogy ezek közül valaki énekelni is tudjon. De akkor nem értem, hogy miért kell az ilyesmit erőltetni? Nem számítom magam zeneértő embernek, de néha még az én fülemet is bántotta egyes előadók ritmustalansága. Nyilván az ember nem tudja objektíven meghallgatni saját magát, így az ilyen zenei túlkapásokat nem is lehet az ő számlájukra írni. Sokkal inkább a rendezőt terheli a felelősség, aki nem mondta meg Kaszás Gézának, hogy ha szerepelni akar a darabban, még véletlenül se fakadjon dalra, mert még színészi játékán is sokat ront, hogy egy ló hátán kell azt végrehajtania, nemhogy a most betanult dalszövegén.
Nem tagadom, hogy néha a hideg futkosott a gerincemen (jó értelemben): amikor Árpád zászlainak lobogását, Kassai Lajos lovasíjász világbajnokunk produkcióit, vagy csak a zene (ének nélküli) ütemére vágtató lovasok produkcióját láttam. De ez sajnos kevés ahhoz, hogy elvigyen egy egész estés, több mint két órás produkciót a hátán. Ez nem cirkusz. Mindezek látványától nem fogom elfelejteni azt, hogy nem tudnak énekelni a főszereplők, hogy nevetségesek a párbeszédek, és hogy a forgatókönyvíró szerint a besenyőket üldöztük ki a Kárpát-medencéből…

Egyre több és egyre gyengébb?
Nem hihetem azt, hogy az összes felelősség a társulatot terheli. Mert akármennyire is rossznak éreztem a produkciót, képes volt ugyanaznap este kétszer is megtölteni a lelátókat érdeklődőkkel. Pintér Attila és csapata szemmel láthatólag kitöltött egy űrt, ami a magyar színházi életben jó ideje tátongott. A baj csupán az, hogy minden erőlködés nélkül tehette ezt. Nincsen még egy ilyen jellegű csapat Magyarországon, annak ellenére, hogy mi vagyunk, voltunk a lovas nemzet… ha pedig minden egyes alkalommal sikerül megtölteni a lelátókat, akkor a következő lépés az lesz (ami már talán el is érkezett?), hogy egyre több és egyre gyengébb produkcióval fognak színpadra lépni, hogy a keresletet kielégítsék. Így az első lépést a közönségnek kéne megtennie: nem szabadna egyből elalélnia az ilyen szavaktól, mint „ló, lovasok, hagyományőrzés, Kormorán, Honfoglalás, rockopera (és igen, ide már én is belesorolható vagyok)” és csak azért megvenni a jegyeket, mert az az általános meggyőződés, hogy nem lehet melléfogni, ha ezek fémjelzik az előadást. Mert bizony mellé lehet fogni… És nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy ez a Lovas Társulat csak ilyesmire képes (mint ahogy –  állítólag – az országos hírnév előtt, mint Komáromi Színház képes is volt az ellenkezőjére). Biztos vagyok benne, hogy ha rá lenne kényszerítve, hogy ne a szokott kliséket használja végre, akkor talán egy korszakalkotó műsort is életre tudna hívni. De addig, amíg ezt nem tanúsítja nekem valaki, addig biztosan nem fogom látogatni a következő előadásaikat.