Szerintem nincs olyan halandó ember, akinek nem fordult még meg a fejében a kérdés: mi vár ránk a halál után? Egyáltalán vár-e valami? Vagy ha vár, akkor az rosszabb lesz, mint a mostani életünk? Ha a leélt hatvan évemben is sokat unatkoztam, akkor az örökkévalóságban vajon hogyan fogom érezni magam? Ha pedig már a pokolba kerülök, akkor egy idő után legalább megszokom az ottani borzalmakat? 

Ott vagy Sátán?
Az irodalom kezdete óta minden író úton, útfélen foglalkozik ezekkel a témákkal, így ha valaki valami újat akar mondani… na, annak fel kell alaposan kötnie a gatyáját! Chuck Palahniuk Kárhozottja is pont ezt a témát akarja feldolgozni az író megszokott, szarkasztikus, kritikus módján. Annak ellenére, hogy nem éreztem hiányát még egy ilyen műnek az életemben, sikerült az első oldal olvasása után megnyernie engem. Mégpedig két egyszerű oknál fogva: „Ott vagy Sátán? Itt Madison beszél.” in medias res kezdés miatt, és mert az éppen elkárhozott Maddy cellájában a fő kínzást az Angol beteg című film végtelenített lejátszása jelenti.

Hátha fel lehet lebbezni
A könyvben megismerkedhetünk egy tizenkét éves, kövér kislánnyal, akinek a legnagyobb problémája a halál után az, hogy a pubertás előtt sikerült összehozni az elhalálozást. A történet szerint Madison, az elkényeztetett sztárszülők gyermekének naivitásával, megpróbálja „élhetőbbé” tenni a poklot. És sikerül is neki. Kijátszva az ördögök bürokráciáját, feltérképezve a pokol vidékeit, végre barátokat szerez magának. Nem mellesleg, mivel nem lehet elvárni az ördögöktől sem, hogy egész nap mindenkit kínozzanak – lévén nekik is jár egy kis szabadság – még munkát is vállal a pokol telefonos ügyfélszolgálatán, ahol a földi halandókat zargatják telefonos véleménykutatással, de csakis ebédidőben. És minden percét élvezi. Mindezek mellett, párhuzamosan (hogy története is legyen a könyvnek), igyekszik megérteni életének tizenkét évét, és – nem mellesleg – rájönni, hogy miért is kárhozott el. Hátha valahogy „fel lehet lebbezni”, ha tényleg csak annyi bűnünk volt, hogy elszívtunk egy marihuánás cigarettát…

Lehet, hogy majd meglepődök
Annak ellenére, hogy a történetet nem lehet komolyan venni (persze lehet, hogy majd meglepődök halálom után), érdemes „filózni” egyes gondolatain a regénynek. Mi van, ha a társadalmunk annyira elkorcsosult, hogy amiket értéknek kiált ki, azok még véletlenül sem azok? Mi van, ha a földi létünk alatt ránk kényszerített szokások annyira belénk ivódnak, hogy még a pokolban sem merünk beszólni Hitlernek? Ha a halál küszöbén sem merünk igazat mondani, félve, hogy megbántjuk a másikat? Azt hiszem, az író legkönnyedebb regényével állunk szemben, de ennek ellenére nem hiányoznak belőle az olvasót ébresztgetni próbáló gondolatok, ráadásul a regény végén elhelyezett – hogy az író szavaival éljek - „rejtett fegyver” (a csavar a történetben) tökéletessé tehetné a történetet, ha … nem írná oda a szerző, hogy folytatása következik…
Palahniuk eddig soha nem csinált ilyet. És keserű tapasztalataim azt mutatják, hogy soha nem sült ki jó abból, ha egy regényt eleve úgy kezdenek el megírni, hogy trilógiának tervezik. Még próbálok nem teljesen kétségbe esni. Eddig nem esett a PR egyetlen láthatatlan csapdájába sem a 21. század legnépszerűbb kritikusa. Talán most sem puszta reklámfogásról van szó, és a Doomed című következő rész is legalább olyan érdekes lesz, mint a Kárhozott. Remélem, tud újat mondani, mutatni, másfelé terelni gondolatainkat. És mivel ebben eddig nem hagyta cserben olvasóit, van rá esély, hogy a folytatások sem fognak végzetes űrt hagyni életünkben és lelki békénkben.