Azt hiszem, a huszadik század derekának egyik legfontosabb regényét írta meg Daniel Keyes. Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni: olyan könyvet írt, ami mindenestül megrázta, felforgatta és ezzel többé-kevésbé a helyére is tette a háború utáni évtizedek nagy fellendülésében élő, űrutazásokat szervező, folyókat visszafordító, természetet megzabolázó, kommunizmusról ábrándozó, a technikai-tudományos haladás töretlenségébe vetett hittel büszkélkedő világot.

Ötmillió példány
A Virágot Algernonnak megjelenése évében megkapta a legjobb regény Nebula-díját, a történetből forgatott film főszereplője, Cliff Richardson alakítását pedig 1969-ben Oscar-díjjal ismerték el. A regényt huszonhét nyelvre fordították le, és több mint ötmillió példányban kelt el.
És én azt hiszem alapvetően félreértik ezt a könyvet azok, akik úgy hiszik, a szellemi fogyatékosság felé mutat, akik azt gondolják, hogy azért lett népszerű, fontos, vagy érdekes, mert egy olyan létformába kalauzol, amit nem ismerünk, és amit némiképp megérthetünk általa. Ha – amint a hírek mondják – valóban ezért, a szellemileg visszamaradottak kezelésével kapcsolatos témája miatt használják tananyagként a könyvet az Egyesült Államokban, hát elég rosszul teszik.
A könyv ugyanis több ennél, sokkal több.

Agyvihar
Keyes önéletírása szerint a Virágot Algernonnak egy bekezdésnyi szinopszisból született, amelynek eredetileg Brainstorm volt a címe. A szerző az ötvenes évek végén kisegítő osztályban is tanított, s tapasztalatait nyilván felhasználta a kötethez. De a regény, ahogy a bekezdésnyi ötletből
novellává dagadt, majd komoly kötetté duzzadt, úgy vált egyre tartalmasabbá, s került mind távolabb attól a szűkös közegtől, hogy csupán az értelmi fogyatékosság problémáiról szólna.
Eredetileg 1959-ben egy sci-fi magazinban publikálta a novellát Keyes, amelyért 1960-ban elnyerte a Hugo-díjat, évekkel később írta meg a Virágot Algernonnak című regényt, amelyet 1966-ban adtak ki és hamar világsiker lett.
A történet persze valóban egy szellemi fogyatékosról szól, akinek azonban szellemi képességei egy operációnak köszönhetően átmenetileg rendkívülivé válnak. A regényben Charlie, a mindenesként dolgozó férfi, aki egy nyolcéves gyermek értelmi színvonalával bír, aláveti magát egy műtétnek, amelynek révén hamarosan szuper-intelligenssé válik. Charlie, aki elképesztő intellektusa segítségével immár maga is bekapcsolódik a kutatásba, az először sikeresen intelligenssé változtatott laboratóriumi egér, Algernon gyors leépülését látva rádöbben, hogy a műtét hatása nem tartós. Felismeri, hogy amennyiben nem sikerül visszafordíthatatlanná tenni a változást, hamarosan rá is az a sors vár, mint Algernonra. Csodálatos értelmi képességeit latba vetve fut versenyt az idővel, hogy megtalálja a megoldást, mielőtt elkezdődne szellemi romlása.

Libikókázó fél-idióták között
És természetesen Charlie elveszti a versenyfutást, s visszasüllyed eredeti állapotába.
Mert, mint azt ugye mindannyian tudjuk, ezt a versenyt nem lehet megnyerni.
Hiszen nem kell ahhoz szuperintelligenciát adó műtét, hogy különleges értelmi képességekkel rendelkezzünk. Mi, emberek bírunk azzal műtét nélkül is. Mégis, olykor a nyolc éves gyermek színvonalán intézzük dolgainkat…
Hiszen nem kell ahhoz kutatólaboratórium, műtőasztal és egérintelligencia-mérő labirintus, hogy nap-mint nap újra és újra megpróbáljuk legyőzni a végességet, hogy a végtelen tudás egy darabkáját megszerezzük, hogy így-vagy úgy, de a cél felé haladjunk.
És persze nem kell ahhoz Algernon pusztulása sem, hogy tudjuk, valamennyiünkre ugyanaz a sors vár, egy sem lesz közülünk, aki elkerülheti.
S mindezek dacára mind úgy vagyunk, mint Charlie, akinek rövidre szabott kalandja az értelem világában felgyorsult, felnagyított, szuper-intelligenssé dagadt emberi sors: a tudni vágyás, a kitartás és a törvényszerű bukás története, mind úgy vagyunk vele, hogy mindezek dacára nem adhatjuk fel, mert ha feladjuk, az egész lét válik értelmetlenné, tartalmatlanná és üressé. Üressé, mint amilyen üres Charlie léte, aki a regény végére visszasüpped a libikókázó fél-idióták közé.
És, hát így az elmúlt vasárnapon, nyolcvanhat éves korában, tüdőgyulladás következtében elhunyt Daniel Keyes, a Virágot Algernonnak című regény szerzője. Mert a mulandóság minden tudásunk, alkotásunk, zsenialitásunk mögül ránk vigyorog.