Április közeledtével a nyitott szemmel járó ember óhatatlanul is egyre több költészeti estet hirdető plakátba ütközik, legnagyobb részük pedig a magyar verselés zászlóvivőjének, József Attilának műveit igyekszik feldolgozni. Kis költségvetés, korlátozott lehetőségek, de a siker szinte garantált. Mert mire is van szükségünk: egy viszonylag tehetséges zenészre, aki legalább 3 akkordot tud variálni és egy karizmatikus színészre, aki képes megtanulni 30 verset, és elő is tudja adni őket. Nincs szükség forgatókönyvre, díszletre, sőt, még tán rendezőre sem.

Ékes példája az egyszerűségnek és nagyszerűségnek Jordán Tamás József Attila-estje, mellyel már 30 éve töretlen sikerrel járja az országot. Nekem októberben volt szerencsém meghallgatni, és kénytelen voltam megállapítani, hogy ha nem is tökéletes, de egy nagyon színvonalas, és elgondolkodtató előadásnak lehettünk fül és szemtanúi. Ezen utóbbi kijelentésemet azért teszem már itt a cikk legelején, hogy nehogy az örök elégedetlen és csak azért is kritikus jelző ragadjon rám.
Egy kiváló egyetemi tanárom mondta az egyik előadásán: „egyetlen költő létezett a magyar irodalomban, aki egyetemes népszerűségre tett szert, mégpedig József Attila. A baloldaliak vérükből valónak, a jobboldaliak pedig egyívásúnak tekintették magukkal. A tragédia ebben az egészben pedig az, hogy erre a világ csak 1937. december 3-án jött rá.” Teljes szívemből egyetértek ezzel a kijelentéssel: nem találkoztam még egyetlen olyan magyar emberrel sem, aki ne talált volna legalább egy csodálni való verset munkájában. Azon biztos tudattal mentem el Földes László, alias Hobo, Tudod, hogy nincs bocsánat című költészeti estjére, hogy akármi is történhet, József Attilát nem lehet elrontani…
Hobo József Attila előadása, a költő születésének 100. évfordulójára készült. Ősbemutatójára január 7-én, Attila napon került sor, és azóta, - legjobb tudomásom szerint – kis szünetekkel újra és újra előadja a darabot a művész úr a Nemzeti Színházban. Igen, nem keverem a kifejezéseket: amint beléptem a Kaszás Attila terem ajtaján, már rá kellett döbbennem, hogy itt bizony nem hagyományos költői estnek leszek fültanúja, hanem egy „színdarabot” leszek kénytelen végignézni. A díszlet egy műanyag sziklából, egy játékhajóból, ólomkatonákból és néhány szál virágból állt, ráadásul nagyon profi keverőpult állt a sarokban, szóval biztosak lehettünk benne, hogy élő zenében itt bizony hiány lesz.
Művészúr – ahogy egy nagy sztárhoz illik - egy elegáns negyed órás késéssel indított, csapzott hajjal (nyilván, hogy lássuk, sietett) beviharzott, és a feszült figyelem középpontjában átlényegülve, lökdösni kezdte a műanyag sziklát, ezzel kezdetét vette az előadás. Volt szerencsém egy Pilinszky estet is végigülni az ő értelmezésében, így arra visszaemlékezve meg kell állapítanom: mára már a szövegtudása majdnem hibátlan, becsületesen megtanulta a verseket. Azt azonban továbbra sem értem, hogy miért kell egy énekhanggal nem rendelkező férfinak minden második verset énekelnie. Ráadásul az így előadott „számok” legalább fele szabad vers volt, melyeket rímelve, rosszul megtörve próbált tolmácsolni. Nem csoda, hogy ennek az előadásnak szüksége volt egy rendezőre is, mert Hobo nem csak előadott, hanem tettekkel is illusztrálta a verseket! Az még hagyján, hogy a Könnyű emlékek címűnél az ólomkatonák is főszerepet kaptak, még talán azt is meg lehet érteni valamennyire, hogy mikor összezúzta a világ a költőt, akkor Hobóra ráeresztették a műanyag sziklát, de hogy az Isten állt a hátam mögött című költeményt miért négykézláb mászva kellett előadni…? Na, erre tudom, hogy tényleg nincs bocsánat, Vidnyánszky úr!
József Attilát azonban tényleg nem lehet elrontani, mert amikor véletlenül megállt, nem énekelt az est „hőse” és pusztán a karizmájára támaszkodott, akkor nem tagadom, volt olyan, hogy a hideg futkározott a hátamon. Az én szememben azonban ettől csak még nagyobb cinkos lett a rendező, aki nem mondta meg ezt Földes úrnak, és nem törte le azon ambícióit, hogy eljátssza kedvenc verseinek cselekményét a döbbent közönség előtt. Az előadást, mint egy vérprofi zárta, miután megtapsolta a közönség, megmondta, hogy szeretne még maradni, de nem tud, mert már nélküle játszik a zenekara. Mindenesetre hallva a csalódott (vagy megkönnyebbült?) sóhaját a közönségnek, még elszavalta nekünk a Tiszta szívvel című verset, melyet mindenki könyv nélkül fúj, így ezt senki sem tudhatja a más szájíze szerint jól előadni.
Az egész előadásból a legnagyszerűbb az volt, hogy a jegyszedő hölgy azt mondta, két és fél órán keresztül fog tartani a „csoda”, de mi már 75 perccel a kezdés után szabadultunk. Természetesen nem csukhatom be a szememet teljesen: biztos nem véletlenül adja elő ezt a megdöbbentő műsorát már 9 éve a művész úr. Most is majdnem megtelt a terem. Nyilván ezek az emberek nem véletlenül jönnek el ide: biztos akadnak olyanok közöttük, akik jó kritikát olvastak róla, esetleg szeretik Hobót, a stílusát, vagy egy barátjuk, családtagjuk ajánlotta neki, akinek tényleg tetszett ez az egész. Az azonban biztos, hogy én legfeljebb az ellenségeimnek kívánom ezt az élményt, amihez ez az este juttatott.