Simone de Beauvoir önéletrajzi ciklusának harmadik része, A körülmények hatalma amellett, hogy olvasmányos, érdekfeszítő könyv, felbecsülhetetlen értékű dokumentáció a Franciaország felszabadulását követő évekről. Beauvoir beszámol magánéletéről, a kor politikai és kulturális eseményeiről, Sartre és saját műveinek keletkezéséről és fogadtatásáról, az egzisztencialista életmódról, barátaikkal és ellenségeikkel való viszonyukról, Sartre-nak a Francia Kommunista Párttal és a Szovjetunióval való kapcsolatáról. Szól arról is, hogy Sartre az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtása miatt szakított a kommunistákkal.

Kép forrása

„Azóta mindig csak egyre törekedtem: hogy visszavegyem magától az életemet.”

A kor hatalmában Simone de Beauvoir részletesen ír a háború utáni életmódjáról, utazásairól, emberi kapcsolatairól, amelyek közül számára a legfájóbb, legnagyobb szerelmével, az amerikai íróval, Nelson Algrennel kapcsolatos. Beauvoir Algrenhez írt leveleit olvashatjuk az Amerikai szerelem. Levelek Nelson Algrenhez, 1947-1964 című könyvben, ám Algren leveleinek publikálását családja nem engedélyezte, így az egyetlen levél, amit Beauvoir A körülmények hatalmában idéz, rendkívül fontos. Ebben az írónő szerelme „visszaveszi életét”: „Elképzelhető olyan állapot – írja Algren −, amikor érzéseink másvalaki iránt változatlanok, de már nem fogadjuk el, hogy ezek az érzések irányítsák és feldúlják életünket. Szeretni egy nőt, aki nem az enyém, akinek más dolgok, emberek fontosabbak, mint én, és nem is remélhetem, hogy valaha is én kerüljek az első helyre: ezt az állapotot nem tudom tovább elviselni. Nem bántam meg semmit, ami köztünk volt. (…) Csalódásom, amely három esztendeje ért, mikor kezdtem átlátni, hogy a maga élete Párizsé és Sartre-é, ez a csalódásom már kiégett, elöregedett. Azóta mindig csak egyre törekedtem: hogy visszavegyem magától az életemet.”

Kép forrása

„Hogyan bízzunk meg egy filozófusban, kinek a tana orgiákat inspirál?”

A háború után a Saint-Germain-des-Prés negyed mintegy tíz évre a szellemi és a kulturális élet központjává válik. Az egzisztencialisták törzshelyei a kávéházak. Ennek eredendő oka meglehetősen prózai: kávéházakban jó meleg volt, ami a tüzelőhiányos időkben megfizethetetlen kincs.

Könyvében Beauvoir pontos diagnózist ad az egzisztencializmus, valamint Sartre sikereinek és kudarcainak okairól: „Sartre azzal vonzotta őket, hogy az erkölcs jogát az egyén szintjén követelte; de az erkölcs, amelyet felmutatott, nem egyezett az övékkel. Regényei olyan társadalmat festettek elébük, amelyet elutasítottak; sötéten látó nyomor-realizmussal vádolták Sartre-t. (…) Sartre az ő nyelvükön beszélt, de ezen a nyelven olyasmit mondott nekik, amit nem akartak hallani. Köréje csődültek, vissza-visszatértek hozzá, meg azokat a kérdéseket vetette fel, amelyeket ők is föltettek maguknak; de elmenekültek tőle, mert válaszai sértették őket.” Beauvoir azt is megírja, hogy az egzisztencialistákat heves támadások is érték: „Sartre-t, aki szerette az ifjúságot meg a dzsesszt, felbőszítették az „egzisztencialisták” ellen intézett támadások: csavarogni, táncolni, hallgatni Vian trombitáját − mi ebben a bűn? Mégis ezeket használták fel, hogy Sartre-t befeketítsék. Hogyan bízzunk meg egy filozófusban, kinek a tana orgiákat inspirál?”

Kép forrása

„A regény folytatása fogalmazvány maradt”

A kor hatalmában Beauvoir olyan dolgokról is beszámol Sartre műveivel kapcsolatban, ami mind az olvasók, mind a kritikusok számára addig ismeretlen volt. Sartre második és utolsó regénye, A szabadság útjai az ekkor már híres író és filozófus várva-várt könyve. Az első kötet − A Férfikor − története ugyanabban az időben játszódik, mint amikor Sartre a regényt írja, a II. világháború előestéjén. A főhős, Mathieu hasonlít az ekkori Sartre-ra. A regény 1945-ben jelent meg. A második kötet, A Haladék Európa történelmi-politikai eseményeinek tükre. Hiteles dokumentumok alapján, valóságos történelmi személyeket mutat be, mint Hitler, Chamberlain vagy Masaryk. A harmadik kötet, Lelkünkben a halál 1949-ben jelenik meg. Az 1940-es francia vereséget tükrözi a francia közember nézőpontjából. Jóllehet Beauvoir azt írja, hogy „jobban szerette, mint az előző kettőt”, A szabadság útjainak harmadik része felemás fogadtatásban részesült a kritika részéről. Az egyik legtekintélyesebb kritikus, Maurice Nadeau szerint A szabadság útjai „a kortárs regényírás mesterműve.” Ugyanakkor számos elmarasztaló kritikát is kap a könyv, amelyek közül gyűlölködő hangjával kiemelkedik az Émile Henriot tollából megjelent írás a tekintélyes Le Monde-ban. Henriot meg akarja óvni az olvasót „egy undorító könyvtől, amelyből undok latrinabűz árad.”

Ismeretes, hogy a negyedik kötet címe Az utolsó esély lett volna, de csak az első epizódja jelent meg 1949 végén a Temps Modernes-ban Különös barátság címmel. A Körülmények hatalmában Beauvoir részletesen ismerteti ennek a kötetnek tervezett tartalmát, amiről csak így szerezhetett tudomást a kritika.

Kép forrása

„Gúnyversek, levelek, szatírák, intelmek, figyelmeztetések özönét kaptam névtelenül és aláírva”

Beauvoir saját készülő és megjelent műveiről is részletesen ír. Könyveinek fogadtatásáról – attól függően, hogy kedvező vagy kedvezőtlen kritikát kap – hol lelkesen, hol lehangoltan számol be. A legnagyobb vihart az 1949-ben megjelent, „a feminizmus Bibliájának” nevezett könyve, A második nem váltotta ki. Beauvoir kapott hideget és meleget. Erről részletesen olvashatunk A kor hatalmában: „Megdöbbentett, hogy a Temps Modernes-ben közölt fejezetek körül mekkora hűhót csaptak.(…) Annyifélét vetettek a szememre − mindent, ami csak elképzelhető! De elsősorban a szemérmetlenségemet. (…) Gúnyversek, levelek, szatírák, intelmek, figyelmeztetések özönét kaptam névtelenül és aláírva, példának okáért „az első nem rendkívül aktív tagjaitól”. Kielégületlen, frigid, priapikus, nimfomán, leszbikus, − mindez voltam, százszor elvetéltem, és ráadásul még titkos leányanya is lettem. Felajánlották, hogy kigyógyítanak frigiditásomból, kielégítik telhetetlen férfivágyamat, mindenféle szenzációt ígértek a legocsmányabb trágárságokkal, de mindezt az igaz, a szép, a jó, az egészség, sőt, a költészet nevében − mert mindezeket durván megsértettem.”

Kép forrása

„Kigyógyultam a szocializmusból, ha ugyan szükségem volt rá, hogy kigyógyuljak.”

Sartre kapcsolata a szocializmussal és a kommunista párttal bonyolult és ellentmondásos. Erre Beauvoir jól rámutat A körülmények hatalmában: „Fiatalkorunkban közel éreztük magunkat a KP-hoz, annyiban, amennyiben negatívizmusa megfelelt a mi anarchizmusunknak. Kívántuk a kapitalizmus bukását, de nem kívántuk a szocialista társadalmi rend megvalósulását, mert azt hittük, ez megfosztana szabadságunktól. Ebben az értelemben írta Sartre 1939 szeptember 14-én jegyzetfüzetébe: „Kigyógyultam a szocializ­musból, ha ugyan szükségem volt rá, hogy kigyógyuljak.” Negyvenegyben azonban, mikor ellenálló-csoportot szervezett, elnevezéséhez ezt a két szót választotta: szocializmus és szabadság. A háború gyökeres változást idézett elő benne. Mindenekelőtt feltárta előtte történelmiségét, abból, hogy ez mennyire megrendítette, ráébredt, hogy − bármennyire is kárhoztatta − milyen szoros szálak fűzték a fennálló rendhez. (…) dühödten igyekezett ugyan leleplezni ennek a társadalmi rendnek a hibáit, de megdönteni nem akarta.”

Kép forrása

„Budapest súlyos csapást mért meggyőződéseire”

A Les Temps Modernes 1957. január elsején megjelent számában Sartre közzéteszi Sztálin kísértete című cikkét, amelyben egyértelműen elítéli az 1956-os magyar forradalom szovjetek általi vérbefojtását: „Senkinek sincs joga azt mondani, hogy a magyarországi események elkerülhetetlenné tették az intervenciót. (…) amikor bejelentette a rádió a szovjet erősítések Magyarországra érkezését, a baloldal emberei, a Szovjetunió és a kommunizmus barátai, Franciaországban és máshol, egy erőszakos hatalomátvétel következményeit méregették, és azt mondták: ez lehetetlen, ezt nem fogják megtenni. Megtették. De minek a nevében és mit akartak megmenteni?” – írja Sartre, akinek a magyarok iránti szimpátiáját jelzi az is, hogy Fejtő Ferenc A magyar tragédia 1956 című könyvéhez előszót írt.

Mindez azonban nem feledteti, hogy Sartre még mindig hisz a szocialista eszmékben. Erről Beauvoir így ír: „bírálta a Szovjetunió magatartását szövetségeseivel szemben, és beavatkozását e kis államok ügyeibe. Mindazonáltal újra hangsúlyozta ragaszkodását a szocializmushoz, úgy, amint ez a szovjet államban megtestesül, vezetőinek hibái ellenére. Budapest súlyos csapást mért meggyőződéseire, de végül is, ez alkalommal csak próbára tette a magatartást, amelyre végképp elszánta magát: a Szovjetuniót választja, de csak magára számít, amikor fenntartja önálló felfogását.”

Kép forrása

„Életemnek legkevésbé vitatható sikere: kapcsolatom Sartre-ral”

Felsorolni is nehéz lenne, mi mindenről írt még Beauvoir A körülmények hatalmában. Az algériai függetlenségi háború, Charles de Gaulle politikájának bírálata, az úgynevezett tisztogatási perek, amelyek során halálra ítélték a náci megszállókkal kollaboráló közéleti személyiségeket, Sartre Albert Camus-vel való barátsága és rivalizálása stb. A könyv legszebb része az Epilógus, amelyben Sartre-ral való kapcsolatát összegzi az írónő: „Életemnek legkevésbé vitatható sikere: kapcsolatom Sartre-ral. Több mint harminc év alatt csak egy este aludtunk el úgy, hogy nem volt egyetértés közöttünk. (…) Egy csomó osztatlan emlék, ismeret, kép van mögöttünk: a világ megértésére ugyanazokat az eszközöket, ugyanazokat a sémákat, ugyanazokat a kulcsokat használjuk; nagyon gyakori, hogy egyikünk befejezi a mondatot, amelyet a másik kezdett el; ha kérdést tesznek fel nekünk, előfordul, hogy azonos válaszokat adunk. Egy szóból, egy benyomásból, egy hangulatból kiindulva ugyanazt a belső utat járjuk be, és egyidejűleg ugyanarra a − harmadik személy számára teljesen váratlan − végkövetkeztetésre, emlékre, eszmetársításra jutunk.”