És éppen a kirakat az, amiről beszélni szeretnék. Én – és még sokan mások – mindegyre megálltunk előtte, mert ez a könyvtáros hölgy (úr) elképesztő munkát végzett. Éber figyelemmel követte az irodalom évbeosztásához kapcsolódó eseményeket, és időről időre átrendezte a kirakatot, de olyan szubtilisen utalva néha az éppen aktuell eseményre, hogy olykor percekig kellett állni, amíg rájött az ember, a kirakott könyvek éppen milyen évfordulót vagy rendszeresen visszatérő eseményt rajzolnak ki. (Csodás intellektuális móka – ennek is vége van örökre.) Mert persze egy gyermeknapot vagy a költészet napját könnyű azonosítani a gyermekkönyvekkel kevert szülői-szaktanácsadói könyvek vagy József Attila-kötetek elrendezéséből, de már egy adott szerző kerek évfordulóját nem biztos, hogy egyből vágja az ember, ha mondjuk az ő kortársának számító szerzők könyveivel (tényleg ilyen is volt!) utalnak az éppen ünnepeltre. 

Egyszóval: a könyvtár előtt még elsétálni is élmény volt, gyakran meglepett az a bátor kombinatorika, amivel a könyvtáros üzeneteket kódolt; hiszen már az csodálatos, hogy egy nonprofit tevékenységi kör egyáltalán üzeneteket próbál – ráadásul: – kódolni, hiszen nem elad, ugye (ha csupán vállat von, a könyvtár akkor is ellátja alapvető feladatát). Na de hogy ebbe ilyen szinten, l’art pour l’art és a cinizmus korában megmosolyogtató felelősségérzettel energiát is fektessen: az végképp nem túl gyakori dolog, azt hiszem. 

És ekkor még mindig csak kívülről láttuk a helyet. 

Belépés után egy első pillantásra ugyancsak szigorúnak tűnő hölgy (úr) fogadott, aki látszólag nemcsak erős indulattal, de erkölcsi magasságokból alávillámcsapva számolja fel a késedelmi díjakat – ám két szó után világossá válik, hogy… tényleg szigorú. Mégis, ez valami tiszteletreméltó szigorúság, amelyik egykettőre megfogja a könyveket késve visszaszállító könyvtárlátogató fejét, és lehajtja szépen, illedelmesen, szégyenkezést kifejezően. Mindenki fizet és fogadkozik, hogy többé nem késik, a könyvtáros viszont már kedvesen, visszafogottan mosolyog, nyugodtan nézzünk szét, mondja, a példás rendben álló könyvek közé visszahelyezi a kikölcsönzött opusokat, és az évszakhoz, hangulathoz, munkához, szabadsághoz, könnyed szórakozáshoz, véres szenvedéshez, hosszú kórházi kezeléshez vagy olvasónapló írásához illő könyvet ajánl mindenkinek, aki hozzá fordul segítségért. (De csak azoknak. Amúgy nem okoskodik, nem mászkál utánunk a könyvek közé, és nem lesi árgus szemmel, nem akarjuk-e kilopni a zokninkban a Világirodalmi lexikont.)

Szemmel láthatólag a könyvtár teljes állományát olvasta – nyilván többször is. Olyan magabiztossággal kezeli a többezer kötetet, mint krupié a vörös és fekete (khm) zsetonokat, kártyás a kártyát, ittapirosholapiros-szakember az itt (vagy ott?) a pirosat. A gyerekekhez is van egy kedves szava, a szülőkhöz is; de tényleg csak egy: amúgy épp annyira komoly és távolságtartó, amennyi a méltóság megőrzéséhez és a korrekt, bizalmaskodásmentes olvasó és könyvtáros közötti viszony működéséhez szükséges. 

Lám, akaratlanul is jelenre váltottam, pedig az elején még figyeltem rá, hogy múlt időben fogalmazzak, hiszen mindez már: nincs. Tegnap elmentem a kirakat előtt és benéztem: a polcok üresek, és ahol nemrég merészen elrendezett, elsőre koncepció nélkülinek tűnő, de aztán valami magasabb értelemmé összeálló könyvek feküdtek kinyitva, hasra vagy hátra fordítva… ott most néhány töredezett, sárga fecni hever – az állomány-áthelyezés elesett papírkatonái. Kedves könyvtáros néni (bácsi): köszönjük mindazt, ami volt, jó pihenést kívánunk, és azt, hogy rendezgesse odahaza is a könyveket, hiszen – immár – mi is (csak) ezt csináljuk.