Finaly Proust iskolatársa és barátja volt a Condorcet Gimnáziumban. Később a Banque de Paris főigazgatója lett. A rendkívül művelt bankár betéve tudta Homérosz és Dante egyes műveit. Horace Finalyt a két háború közötti Franciaország egyik legnevesebb bankárjának tartják. 

A megjelent levelezés középpontjában Proust tragikomikus kapcsolata áll a Ritz étterem volt pincérével, Henri Rochat-val, akit az író titkáraként alkalmazott, és aki a szeretője lett. Rochat 1919 és 1921 között csaknem három éven át élősködött Proust nyakán, számolatlanul költötte az író pénzét. Amikor Proustnak elege lett a költséges kapcsolatból, bankárja segítségével akart megszabadulni Rochat-tól. Finaly Proust kérésére a Francia-olasz Bank brazíliai fiókjába „száműzte” a megunt és kényelmetlenné vált szeretőt. 

1890-ben a Finaly család meghívta Proustot Ostendében bérelt villájukba. A két barát az ottani teaházakat és kaszinókat látogatta. 1892 augusztusában Proust Trouville-ban, a Manoir des Frémonts elnevezésű kastélyban vendégeskedett Finalyéknál. 1892 szeptemberében Finaly megvásárolta a bérelt kastélyt, ahol Proust többször is tartózkodott. A Manoir des Frémonts Az eltűnt idő nyomában című regényben Verdurinék Raspelière nevű villájának modellje lett. Proust elragadtatással ír a kastélyról: „Trouville és Honfleur között a magaslaton áll a legcsodálatosabb vidék, amit csak láthatunk, ideális kilátással a tengerre.” 

A másik forrás, amiből Proust pénzügyeiről képet kapunk, az író Lionel Hauserrel váltott 357 levele. Hauser Proust életének utolsó tizenöt évében az író pénzügyi tanácsadója volt. Jóllehet már kamaszkorukban találkoztak Proust nagybátyja, Louis Weil Auteuilben lévő házában, pénzügyi kapcsolatba csak 1907-ben kerültek, amikor Proust a Boulevard Haussmann parafával bélelt híressé vált lakásában élt, ahol elkezdte írni Az eltűnt idő nyomában című regényét.

Proust a neves orvosprofesszor apa és a gazdag családban született anya után igen nagy vagyont örökölt, amit a kutatók 1,5 millió frankra (mai értéken több mint hat millió euro) becsülnek. Hogy fel tudjuk mérni Proust örökségének nagyságát, néhány adat 1920-ból: egy Citroën típusú gépkocsi 7250 frank, egy egyetemi tanár havi fizetése 3500 frank, egy kilo kenyér 1,02 frank. Proust vagyonának felügyelője édesanyja unokatestvére, Léon Neuberger, a Rothschild Bank igazgatója volt, aki unokaöccsére, Lionel Hauserre bízta az örökség kezelését. Hauser mintegy testvéreként kezelte Proustot, akivel szinte kizárólag levelezés útján érintkezett. Az író „csodálatos alkimistának” nevezte bankárját: „amikor azt gondolja az ember, hogy tartozik neked tizennyolc frankkal, négyszázhetvenet kap tőled” – írja Hausernek. Kapcsolatuk azért nem volt probléma mentes, levelezésükből kiderül, hogy sokat vitatkoztak. Egy ilyen nézeteltérés után a bankár fel is függesztette tanácsadói tevékenységét.

Proust hűséges házvezetőnőjének, Céleste Albaret-nek 1973-ban megjelent Monsieur Proust című visszaemlékezésében olvashatjuk, hogy a pénz nem érdekelte az írót, mert úgy ítélte meg, hogy van belőle elég. Ugyanakkor nagyon odafigyelt vagyonának kezelésére, a pénzügyi újságokat pedig naponta böngészte. Valójában saját bevétele először 1920-ban, a Virágzó lányok árnyékában című, Goncourt-díjas kötetének eladásaiból keletkezett. Kiadójától, Gallimard-tól abban az évben 75.000 frank jutalékot kapott. A pénz viszont elfolyt kezei közül. Rendszeresen több ezer frank lakbértartozása volt, mindig vendéglőben étkezett, hatalmas borravalókat adott a pincéreknek. Bárkinek tőzsdei tanácsát meghallgatta, befektetéseit sokszor nem az értékpapír hozama, hanem annak egzotikus neve alapján végezte. Elegendő volt egy költői elnevezés, mint „Mexikó villamosai”, hogy azonnal megvegye az értékpapírt, anélkül, hogy bármit tudott volna róla. Az is megtörtént vele, hogy nyolc százalékos kamat mellett hitelt vett fel, amin három százalékos kamatozású értékpapírt vásárolt. Nem lehet azon csodálkozni, hogy pénzügyi tanácsadója, Hauser szemrehányásokkal illette: „Engedd meg, hogy megmondjam, jóllehet közeledsz ötvenedik évedhez, ugyanaz maradtál, amilyennek megismertelek, egy elkényeztetett gyerek.”

Az író néha igazat adott bankárjának. 1918 októberében azt írta neki, hogy amit az gondosan megszőtt, ő javíthatatlan Pénelopé módjára lebontotta. Egy másik alkalommal Proust arról panaszkodott bankárjának, hogy nem kapta meg a kimutatásokat nyereségeiről a Liebig Társaságtól, pedig az előző években régi lakásából a házmester rendszeresen elhozta leveleit. Hauser egy kedvesen ironikus levelében azt írta neki, hogy regényében egy fejezetet annak kellene szentelnie, hogy megírja azt az időnyereséget, amit az jelentett volna számára, ha megadja új címét magának a Liebig Társaságnak. 

Proust kockázatos befektetései és a tőzsdei krízisek okán 1907 és 1922 között Hausernek komoly erőfeszítésébe került, hogy megmentse az író vagyonát, ami 1915-re hatvan százalékkal kevesebb volt, mint az eredeti örökség. Proust többször említi félig tréfásan, hogy tönkrement. Egy félresikerült tőzsdei manőver után házvezetőnőjének, Céleste Albaret-nek mondta: „Papa azt állította, hogy nincstelenül fogok meghalni; azt hiszem, igaza volt.” Hausernek köszönhetően azonban Proust vagyoni helyzete stabilizálódott. Halála előtt ugyanannyi volt, mint 1907-ben.   

1908-ban Proustnak a Royal Dutchnál sikeres befektetése volt, ami után nyomban elküldött sofőrjével volt szeretőjének, a karmester Reynaldo Hahnak 750 frankot. Hahn nem fogadta el a pénzt. Tíz évvel később a Ritz szálló és étterem igazgatójának komoly összeget fizetett azért, hogy az elnézze a szálloda fiatal felszolgálója, Henri Rochat igazolatlan hiányzását. Arról a Rochat-ról van szó, aki Proust szeretője volt, és akitől később Horace Finaly szabadítja meg.

Proust a legtöbbet Alfred Agostinellire költött, illetve szeretett volna költeni. Agostinellivel 1907-ben találkozik Cabourg-ban. Az ekkor sofőr Agostinelli viszi el az írót Normandiai kirándulására. Erről a kirándulásról 1907. november 9-én Úti benyomások automobilon címmel beszámol a Le Figaro hasábjain. Hat évvel később az állás nélkül maradt Agostinelli arra kéri Proustot, alkalmazza sofőrjeként. Mivel az írónak ekkor már volt sofőrje Odilon Albaret személyében, titkárául fogadja fel Agostinellit, és kéziratainak legépelésével bízza meg. A férfi akkori barátnőjével, Anna Square-ral együtt költözik be Prousthoz, aki nem marad érzéketlen titkára iránt. Ő azonban nem viszonozza az író érzéseit és Monacóba költözik édesapjához. Az elkeseredett Proust barátját, Albert Nahmiast kéri meg közvetítőként, mondván bármennyit fizet, ha titkára visszatér hozzá. A küldetés nem jár sikerrel. Mivel Agostinelli szenvedélyesen szereti a repülést, Proust elhatározza, hogy vesz neki egy kis repülőgépet. Ez a terve nem kerülhet megvalósításra, mert Agostinelli 1914. május 30-án második önálló repülése közben a tengerbe zuhan.

Ismeretes, hogy Az eltűnt időben Agostinelli Albertine egyik modellje volt. Nos, az Albertine nincs többé (A szökevény) című kötetben a narrátor egy jachtot és egy Rolls-Royce típusú autót rendel szerelmének, majd amikor az elhagyja, egy levélben ezeket írja: „azt akartam, hogy magának legyen egy saját jachtja, amelyen utazgathat, miközben én, beteges lévén, a kikötőben várom; már írtam is Elstirnek, akinek az ízlését Maga nagyra tartja, hogy tőle kérjek tanácsot. A szárazföldön pedig, azt akartam, legyen egy autója, csakis a magáé, amivel ide-oda mehet, utazgathat kedvére. A jacht már majdnem elkészült, a neve pedig − a maga Balbecben kifejezett óhaja szerint − Hattyú lett. S mivel emlékeztem rá, hogy mindenekfelett a Rollsokat szereti, azt rendeltem Magának. Most azonban, amikor soha többé nem látjuk egymást, s mivel nem reménykedem abban, hogy rá tudom venni: fogadja el akár a hajót, akár az autót (én semmit nem tudnék kezdeni velük), arra gondoltam − ugyanis mindkettőt közvetítőn keresztül rendeltem, a maga nevére −, hogy ha Maga lemondaná a megrendelést, megkímélne a feleslegessé vált hajó és autó terhétől. Ez ügyben azonban, és még sok egyéb miatt is, beszélnünk kellett volna. Márpedig úgy vélem, amíg megeshet, hogy újra magába szeretek − ez nem fenyeget már sokáig −, őrültség volna egy vitorlás és egy Rolls-Royce miatt találkoznunk és kockára tennünk a maga boldogságát, hiszen maga úgy véli, hogy akkor boldog, ha tőlem távol él. Nem, inkább megtartom a Rollst, sőt a jachtot is.”