Értjük-e a Koránt?

Az utóbbi években megint előtérbe került az a kulturális-vallási különbözőség, mely az úgynevezett nyugati és az iszlám uralta világ között feszül. Az utóbbiban egyes csoportok gyakran tűzik zászlajukra a szent háborút, és hivatkoznak a vallás szent könyvére, a Koránra. Távolodjunk el azonban a politikai iszlámtól, és figyelmünket fordítsuk a Koránra, mely első olvasatra a kívülállók számára kissé érthetetlennek tűnik, de maguk a muszlimok se igen tudnának egzakt értelmezést adni az egyes szúráknak. Meglehet, azért, mert a hagyományos nyugati hermeneutikai megközelítéssel nem juthatunk sokra a Korán esetében. Megkértük hát dr. Iványi Tamás, nyugalmazott egyetemi docenst, az ELTE Sémi Filológiai és Arab Tanszékének oktatóját, segítsen a Korán kultúrtörténeti hátterének felvázolásával valami kulcsot adni hozzá.

Kép forrása
– A Korán történetileg 611 és 632 között alakult ki Mohamed hirdetésében. Ez azonban elég szaggatottan történt, csak egyes mondatok hagyományozódtak. A Korán alapegysége, ami megfeleltethető a Biblia verseinek, az ája. Ezek egybefűzése a szúrákba nem is számít szentnek, bár kanonizálódott. A Korán nem történeti mű, szemben a Bibliával. Nem Mohamed életrajza, de még csak a korai iszlámnak sem adja a történeti leírását. A középkori Korán-tudósok alapították meg azt a tudományágat, melyet a Kinyilatkoztatás okai néven illethetünk. Különböző hagyományok segítségével megállapították, hogy milyen körülmények között hirdette a próféta a tanait, és ennek alapján próbálták értelmezni szavait. Ebben segítette őket másrészt a Koránt értelmező úgynevezett „magyarázó hagyomány”. Ezek a Mekkához köthető, rímes prózában fennmaradt szövegek egyfajta megszállottságot tükröznek: nem mindig lehet őket elsőre érteni. Ugyan nem mind hitelesek, de a hívek általában elfogadják ezeket. A Prófétának és tanítványainak a Koránra vonatkozó értelmezéseit, a hadísz at-tafszírt, azaz a magyarázatokat Al-Tabarí gyűjtötte össze a 900-as évek elején.
– A nem muzulmán kritikusok hogyan álltak hozzá a Koránhoz, főképpen annak a Bibliával való hasonlatossága, de még inkább attól való eltérései miatt?
– A későbbi korok keresztény magyarázói az iszlámmal szembeni harc jegyében fordultak a Koránhoz, sőt kiadták arabul és fordításban is, hogy hitvitát kezdeményezzenek. Ők elsősorban a bibliai részleteket vették észre a Koránban, ám azt nem figyelték meg, miért nincsenek ezek a jól ismert történetek egyben. Kivételt ez alól csak a 12. szúra József-története képez, talán azért, mert Mohamed magára vonatkoztatta. Jézust és Mózest legalább 30-30 helyen említi itt-ott a Korán, de Ábrahámot is elég gyakran. Ezen úgy segítettek, hogy megjelentettek egy könyvet vallástudósok számára a Próféták történetei címszóval. Az európai tudósok tévedése volt egészen a 20. századig, hogy úgy gondolták, megszégyeníthetik a muszlimokat, azzal, hogy ezek a Bibliából való átvételek. Az iszlám azonban elismeri a korábbi vallásokat; ha Isten szavának tételezi ezeket, el is fogadja. A középkorban az úgynevezett Iszrailliját, azaz a zsidó történeteket föl is használták a Korán magyarázására, nemegyszer kiegészítették vele a történeteket. A második szövegcsoport, a látszólag érthetetlen versek pedig eszkatologikus tartalmúak (a világmindenség teremtéséről, a világvégéről stb.), és inkább a lelkiség szempontjából közelíthetők meg. A harmadik csoport – ami talán a legfontosabb – a törvényadó és viselkedésre vonatkozó részek gyűjteménye. Ezeket próbálják a tudósok a hagyományokkal kiegészítve elemezni. Magában a Koránban van olyan kitétel, hogy ha valami nincs benne a Koránban, akkor Mohamedhez kell fordulni, s az éppen olyan hiteles, mint ami a könyvben benne van.

Kép forrása
– Hogyan maradt fenn és kristályosodott ki a Korán szövege?
– A Korán szövegeinek továbbadása nem ment zökkenőmentesen. Különböző törzsbeliek voltak ott, más dialektussal. A Próféta megengedte, hogy ki-ki a maga nyelvjárásában mondja, hiszen a jelentése ugyanaz. A korai írnokok még nem használtak pontokat a szöveg alatt-fölött, noha ma a 28 betűből 14 ponttal van ellátva. Ezek nélkül széles tere van annak, hogyan olvassuk. Mégsem esett szét az egész, mivel a Korán szúráit kívülről mondták, az íráskép csak segített.
A Koránt olvasgatni, és abból bármit megtudni, fordításban értelmetlen dolog. Manapság a Koránt mormolják Egyiptomban a járműveken, éttermekben, bárhol, de aki nem tanulmányozta a szöveget, az nem érti. A kívülálló számára hasznosabb volna lefordítani a Próféták elbeszéléseit. Ami egyedül érthető, az a József-történet, ami kerek. Józsefet testvérei eladták, s így érzett a Próféta is Mekkában: az életére törtek. József Istentől kapott iránymutatást a jóslataiban (a prófétálkodásban), aztán végül hatalomra jutott, és testvéreit is magához ölelte. Ez előrevetíti Mohamed mekkai szereplését, ugyanis oda visszatérve ő senkit sem bántott, még azokat sem, akik életére törtek korábban.
– Az, hogy az iszlámban a Próféta és a négy nagy kalifa korát leszámítva nem létezett egy központi tekintély, tanítóhivatal, mint a kereszténységben, nem okozott problémát?
– Nem, ellenkezőleg. Később, az abbászida korban eleinte volt egy erős központosító hajlam. De tudjuk, hogy akkoriban bizonyos mozgalmak direkt azért születtek, hogy összefogjanak a vallástudósok a központi hatalommal szemben, és annak az önkényével, hogy ők próbálják meghatározni, mi a helyes és mi a helytelen. Ezt a törekvésüket végül föladták. Ekkoriban emelték hatalomba az úgynevezett iszlám racionalistákat, a mutazilitákat. Ez egy kis intellektuális kör volt, melyről vagy 30 éven át a kalifák is azt mondták, hogy aki nem azt vallja, amit ők, az hitetlen. A vallástudósok régebben is mindig maguk akarták megoldani a Korán-értelmezés dolgát, szemben a központosító és egységesítő hatalommal. 632-ben halt meg a Próféta, aztán két év alatt, az első kalifa idejében óriási területen elindult az iszlám, s 641-re gyakorlatilag Szíriától Iránig széthúzódva létrejött egy óriási birodalom, amit nem lehetett már központosítani. Először több száz jogi iskola létezett a Koránra alapozva. Ezek közül sok lassan kiszóródott, sokak egyesültek, s így marad fönn a három-négy nagy iskola. Nagy területeken működtek ezek, hiszen Líbiától nyugatra mind malikita lett, a volt Török birodalom (de még Pakisztán is) hanafita, egyes részek safi'iták (Jemen, Egyiptom egy része, Indonézia), illetve a hanbaliták (a szaúdi wahabiták is ide sorolhatók). A bírói gyakorlat úgy működött, hogy minden nagyobb városban volt minden irányzat képviselőjéből valaki, s az ítélkezett.

Kép forrása
– A törvénykezés, a saría is a Koránra megy vissza, nem?
– A Koránra, a hadíszokra, meg az értelmezésekre. De el is szabadul ezektől, és óriási különbségek lehetnek. Ekkor jött az analógiára épülő gyakorlat: a pár ezernyi mondatot analogikusan kiterjesztik millióra, s ez adja a legfontosabb részét az iszlám jognak. Kitalálták azonban a közmegegyezés, az idzsmá gondolatát: egy időben, egy helyen, egy csapat tudós megegyezik valamely kérdésben. A 9. századtól kezdve már nem is kellett összegyűlniük, mert akkora írásbeliség létezett, hogy rengeteg könyv keletkezett a témában, és gyorsan lehetett rá reagálni.
– Mi tehát a Korán megértéséhez a sorvezető az olvasó számára?
– A Koránt nem lehet egységesen értelmezni, csupán néhány szélsőséges próbálkozó van, aki a Korán céljáról értekezik. Az egymásnak ellentmondó értelmek miatt találták ki a parancsokra az abrogációt, a törlést, mivel egyik Koránvers fölülírja a másikat. Ezt úgy próbálták feloldani, hogy történeti sorrendbe állították az egyes verseket, mert bár mind isteni kinyilatkoztatás, de a későbbi törli a korábbit, bár ezt a síiták és a wahabiták nem fogadják el. Maga az egyik fejezet elmondja az elején, hogy Isten kinyilatkoztatta az Umm al-Qurant, ami egy ősi törzsanyag, a biztos alap. A vonatkozó ája azonban azt is mondja, hogy nem szabad csupán azt figyelembe venni, ami bizonytalan, mert akkor az egész azzá lesz. Ha valaki arab eredetiben olvassa, a kétséges részek értelmezését megoldja, de ha le van fordítva, akkor már egy konkrét verzió van, még ha helytelen is. 1926-ig tilos volt a teljes Koránt lefordítani más nyelvekre vallási céllal. Akkor az Azhar kinyilvánította, hogy tulajdonképpen a fordítás is csak egy Korán-magyarázat. 
– Ha sokféle kommentárt olvasok, az olyan, mintha sokféle metszeti képet kapnék a Koránról. Hiába is vennék egyet alapul, ha más hagyomány más fénytörésbe helyezi ugyanazt.
– Egészen a 20. századig a Korán-tudomány nem tartotta feladatának, hogy okvetlenül pálcát törjön egyik vagy másik értelmezés fölött. Megfért egymás mellett minden irányzat. Az 1400-as, 1500-as években kezdődött az a trend, hogy a szélsőségesebb irányzatok az egészet igyekeztek egy irányba tolni. Manapság már létezik komoly Korán-kutatás a nem muszlim tudósok körében. Másfelől régen az írástudatlan muszlimok a dogmák segítségével megértették a Koránt. A 13. századi kommentátor, al-Baidawi előszavában azt mondja: Isten a Korán egyharmadát arra szánta, hogy mindenki megértse; az ezen felüli másik harmadát a vallástudósok számára tette érthetővé; a harmadik harmadának megértését azonban saját magának tartotta fenn.