Tavaly tavasszal egy rövid recenzióban ünnepeltük az Aki átment a falon című önéltrajzi könyvének magyarországi megjelenését. Azóta nagyon sok minden változott a világban, egy világjárvány épphogy lecsendesülni látszik, ugyanakkor az idén február 24. óta tartó orosz-ukrán háború egyre durvább arcát mutatja. Marina Abramović a világ elsőszámú performenszművésze, bár származása szerint szerb, mégis igaz világpolgár, világművész, aki a bolygó bármely pontján elképzelhető, hiszen nincs olyan vad hely a planétán, ahol ő ne tudna akcióművészetéve még annál is vadabb lenni. Nemrég a 1749.hu-n közölték új kimerítő interjúját.

Kép forrása

Kommunikáció

A teljesség kedvéért illik elmondani, hogy a 1749 a The Continental Literary Magazine (CLM) anyagát egy-az-egyben átvéve közölte a beszélgetést Marina Abramović-csal. Az interjú legelején máris egy furcsa kérdésre kellet válaszolni az idén 76 éves alkotónak. A kérdés nem másról, mint a sóvárgásról szólt, az emberek, illetve a művész sóvárgásáról. Abramović viszonylag hosszan válaszolt, s többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy nagyon fontos a kommunikáció, az emberek és a vezetés, az emberek és a művészek, az emberek és a tudósok között, majd hozzátette: „Néha a történelemben ötven vagy még több évre van szükség ahhoz, hogy kiderüljön, a velünk megosztott hírek hazugságok voltak.” A bevezetőben említett önéletrajzi könyve óta tudja a hazai közönség, hogy a szerb művész rendkívüli kifejezőkészséggel rendelkezik és élettapasztalatát csak életlátása múlja felül.

Kép forrása

Vicc

A beszélgetés aztán hirtelen élesen belefordul a politikatörténelembe és a CLM riportere arról kezdte faggatni Abramović-ot, hogy a benne lévő sóvárgást mennyiben befolyásolta a közép-kelet európai kommunista kormányok, vezetés mintegy 30 évvel ezelőtti bukása. A válasz nekünk magyaroknak ismerős volt: a szerb művész elmondta, hogy Tito idején még egy politikai viccért is kemény börtönéveket lehetett kapni és a korabeli sajtóból nemigazán lehetett a valós helyzetről képet kapni, ezért Jugoszláviában az emberek megtanultak a sorok között olvasni. Érdekes és váratlan fordulat az interjúban, amikora az alany elmondja, hogy jelenleg ugyan Amerikában él, de úgy látja, hogy ott „a dolgok, úgy gondolom, sokkal perverzebbek, mert összetett módokon torzítják el őket a demokrácia nevében”.

Aztán szóba kerül a humor, illetve annak hiánya a tengerentúli közbeszédben, közéleti diskurzusban, ami már korábbi, más cikkekben is téma volt. A jellegzetes amerikai humor eltűnéséről a beszélgetés ezen pontján kiderül, hogy egy kelet-európai emberben zsigeri módon létezik a humorérzék, ami a túlélését is segíti, de a tengerentúlon ez a dolog eltűnőben van. Abramović úgy látja, hogy „Amikor nehéz helyzetben vagy, amikor erősen korlátoznod kell magadat érzelmileg, politikailag és fizikailag, az egyetlen menekülő út a humor.”

Kép forrása

Szabadság

A világklasszis performenszer ezután egy másik tipikus nyugati világban mostanság tapasztalható folyamatról beszélt, mégpedig a politikai korrektség művészetekre gyakorolt hatásáról. Mint rámutatott: „Úgy gondolom, a politikai korrektség fojtogató hatással van a kreativitásra. (…) A művészeknek szabad emberi lényeknek kell lenniük. Teljes szabadsággal kell bírniuk, hogy korlátozások nélkül kifejezhessék az elképzeléseiket.” A művész hozzátette, hogy egy korábban Berlinben bemutatott performensze New Yorkban már nagyon sok akadályba ütközött, és annak veszélyessége miatt a legkülönfélébb biztonsági előírásoknak kellett volna megfelelnie, holott az előadás lényege – legalábbis Abramović-nál – zömében a veszély fenntartása és fokozása. Így alig lehetett megvalósítani a performenszt, melyben a művész hat órán keresztül hajt egy magasan a falra rögzített kerékpárt anyaszült meztelenül.

Az interjú végén a performenszművészet jövőjéről esik szó. Ekkor a szerb alkotó utal The Life című korábbi előadására, melyben harminckét videókamerával dolgoztak. Abramović ennek kapcsán mondta a jövőről, hogy „a kevert valóság technológiájával háromdimenziós képet kaphatunk anélkül, hogy szükségünk volna egy felületre, amire ki kellene vetíteni. Az általa teremtett jelenlétérzés sokkal erősebb, mint bármely más dokumentációé. Úgy gondolom, hogy az ilyen felvételeknek van jövője.”