Nyolcvan esztendeje vetett véget az életének Stefan Zweig, a zseniális Sakknovella írója.  Az osztrák polgári világ ízig-vérig humanista szemléletű alkotója, a nácizmus réme elől Brazíliába menekült. Legismertebb írása csak halála után jelent meg.

Kép forrása

Rilke munkatársa

Zweig 1881. november 28-án született Bécsben, család kiváló anyagi helyzetének köszönhetően Stefan a legjobb iskolákat végezhette, a bécsi és a berlini egyetemen filozófiát, germanisztikát és romanisztikát tanult. Költőnek készült, egyetemi évei alatt versei jelentek meg és műfordításokat is közölt: Verlaine, Baudelaire és mások műveit ültette át németre. Első verseskötete Ezüstös húrok címmel 1901-ben látott napvilágot, majd három évvel később debütáló novelláskötete is megjelent (Erika Ewald szerelme).

Az egyetem után bejárta a világot: eljutott Európa legtöbb országába, Amerikába, Indiába, Észak-Afrikába, útjai során fontos irodalmi alakokkal, művészekkel ismerkedett meg, akikkel hosszas levelezést folytatott. Közéjük tartozott a legnagyobb belga költő, Émile Verhaeren, illetve Romain Rolland, a francia humanista író, akinek életéről és munkásságáról 1921-ben könyvet jelentetett meg. Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, de alkalmatlannak találták, így a honvédelmi minisztérium archívumában kapott munkát, ahol Rilkével dolgozott együtt.

Rolland hatása alatt Zweig is a pacifista, háborúellenes nézetek felé fordult, 1917-ben írt Jeremiás című drámája ezt az állásfoglalását tükrözi. A darab miatt azonban átmenetileg emigrációba kényszerült, ezalatt Zürichben csatlakozott egy értelmiségi csoporthoz, amely a háború befejezéséért és az igazságos békéért szállt síkra.

Kép forrása

A világ építőmesterei

Hazatérése után Salzburgban telepedett le, otthona igazi kulturális központ lett, az európai humanista művész-értelmiség találkozóhelye. Zweig vehemensen harcolt a nacionalizmus és az egyre inkább erőre kapó szélsőjobboldali mozgalmak térnyerése ellen.

Csillagórák című tanulmánykötetében az európai történelem tizenkét sorsfordító pillanatáról rajzolt drámai képet, A világ építőmesterei címmel pedig háromrészes könyvsorozatot jelentetett meg a legfontosabb írókról, filozófusokról. A Három mester Balzac, Dosztojevszkij és Dickens életművével foglalkozik, a Küzdelem a démonnal Hölderlint, Kleistet és Nietzschét mutatja be, a Saját életének három költője pedig Casanova, Tolsztoj és Stendhal munkásságát elemzi. További kötetei jelentek meg például Marie Antoinette és Stuart Mária életéről.

Legjobb novellái szintén az 1920-as években születtek: Ámok című elbeszélése egy alkoholista orvos tragikus szerelmi történetét, a konvencionális előítéletek kényszere alatt önkívületig fokozódó szerelmi szenvedélyt ábrázolja, az Epizód a Genfi-tavon a háborútól megcsömörlött egyszerű parasztember hazavágyódását, akaraterejét jeleníti meg, az Égő titokban egy magányos kamasz harcol anyja és annak szeretője ellen. 1931-ben megjelent elbeszélése, A változás mámora afféle osztrák Bonnie és Clyde történet, főhőse egy postáskisasszony, akit Amerikából hazatért nagynénje meghív pár napra egy elegáns svájci nyaralóhelyre – a lány ekkor döbben rá a társadalmi igazságtalanságokra és orosz hadifogságból hazatért szeretőjével együtt végzetes lépésre szánja el magát. Szándékosan nyitva hagyja a cselekményt: az olvasónak kell eldöntenie, a gazdagság vagy a börtön vár a két főhősre.

Kép forrása

Vég Petropolisban

A náci hatalomátvételt követően Zweig egyre inkább az Ausztriát is fenyegető hitleri rezsim célkeresztjébe került. 1933-ban került a mozikba az Égő titok filmváltozata, melynek címe okot adott a Reichstag felgyújtásán való gúnyolódásra, ezért Josef Goebbels propagandaminiszter betiltotta a filmet, az író műveit pedig eltávolították a könyvesboltokból. A következő évben Zweig elhagyta hazáját, Angliába emigrált, később felvette a brit állampolgárságot. 1938-ban elvált első feleségétől, Friderike Mariától, és elvette lengyel származású szerelmét, Charlotte Altmannt.

A második világháború kitörése és London bombázása miatt új hazáját is elhagyta, feleségével New Yorkon, Paraguayon és Argentínán keresztül eljutott Brazíliába. A hosszú utazás alatt írta utolsó, egyben legismertebb elbeszélését, a posztumusz megjelent Sakknovellát. A nácizmus embertelensége elleni tiltakozásként írt történet egy New Yorkból Dél-Amerikába tartó személyszállító gőzösön játszódik, ahol a fiatal, világhírű sakkbajnokot kihívja játszani egy teljesen ismeretlen, de bravúrosan sakkozó idegen. A férfi visszaemlékezéséből kiderült, hogy osztrák ügyvéd, akit a Gestapo letartóztatott és kínvallatásnak vetett alá, és a fogságban – hogy szellemileg friss maradhasson – egy, a vallatóktól elcsent sakkjátszmákat elemző könyvet olvasott újra és újra, így tanulta meg a játék stratégiáját.

Hitler előrenyomulásának és győzelmeinek hírére Zweigen egyre mélyebb kétségbeesés, depresszió lett úrrá, az öngyilkosságot tervezte és méreggel töltött fiolát hordott magánál. Szándékát végül 1942. február 22-én tett követte: a hatvanéves író feleségével együtt vetett véget életének a brazíliai Petropolisban. Utolsó lakhelyén múzeumot hoztak létre, mely nemcsak Zweig életét és munkásságát mutatja be, de több olyan művészre, tudósra és értelmiségire is emlékezik, akik a második világháború alatt emigrációra kényszerültek.

Búcsúlevelében hálával emlékezett meg Brazíliáról, amely befogadta őt, és ahol tovább alkothatott (Sakknovella, Brazília, a jövő országa, A tegnap világa – magyar fordításban: Búcsú a tegnaptól). Ám lélekben osztrák maradt, soha nem tudta feledni hazáját, amelyet el kellett hagynia, és ahol a nácik elégették a könyveit.

„Hiszek a szabad Európában. Hiszek benne, hogy a határok és az útlevelek egy nap majd történelem lesznek. Kétlem ugyanakkor, hogy ezt mi magunk még megérnénk” – írta látnoki szavakkal.