A kóbor lovag és hű szolgája malmokkal való kalandjaiból csak a szélmalmok elleni harca maradt meg az olvasók emlékezetében. „Mindenkinek megvan a maga szélmalomharca”, „szélmalomharcot folytat” – halljuk nap mint nap a Don Quijote emlékezetes kudarca nyomán keletkezett mondásokat. Pedig Cervantes hőse nem egy, hanem három malom ellen indult ádáz küzdelemre. A La Mancha fennsíkon lévő megszámlálhatatlan, búza őrlésére használatos szélmalmok egyikén kívül egy kallómalomnak nevezett, fából épült és három pár fakalapáccsal ellátott, a gyapjúszövetek előkészítésére szolgáló malom és egy több lapátos, folyón lévő hajómalom is kivívta a derék lovag haragját.

Kép forrása

Óriások vagy szélmalmok

Miguel Cervantes regénye, Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha egy Alonso Quichano nevű, la Manchából származó, elszegényedett nemesember története. A regény első része ötvenkét fejezetből áll. Miután a szerző bemutatja művét, röviden leírja a nemesember származását, a lovagregények iránti rajongását és hő vágyát, hogy a lovagok életét élje. Az ötvenes éveit taposó Quichano szenvedélyes olvasója a lovagregényeknek. Egy egész gyűjteménye van ezekből a könyvekből. A lovagkor történelme iránti rajongása megváltoztatja életét és átformálja személyiségét. Elkezdi magát középkori lovagnak képzelni. Felveszi a Don Quijote nevet, elhatározza, hogy a szegények és a bántalmazottak oltalmára kel egész Spanyolországban. Megtisztogatja valamelyik ősének fegyvereit, gebéjét elnevezi Rocinanténak, majd hűséges szolgájával, Sancho Panzával hozzáfog lovagi kötelessége teljesítésének.

Számos kaland közül a legismertebb a szélmalomharc, amikor a szélmalmokat gonosz óriásoknak véli, és nekiront az egyiknek. Ekkor szél kerekedik, és minthogy a lovag dárdája beleakad az egyik széllapátba, az hatalmas erővel a földre teremti: „Nézd, barátom, hogyan emelkedik ott az a harmincz vagy még annál is több óriás a kikre én rögtön rájok ütök, s megküzdök velök életre halálra. Sancho Panza e rémítő szavakra úgy megijedt, hogy kulacsostól, mindenestől majd lefordúlt a szamaráról.(…) Bizony megtréfált nagyságod. Majd elhittem. De most már jól látom ám, hogy nem óriások azok, hanem szélmalmok; a miket pedig nagyságod karoknak gondol, vagy velem elhitetni akar, azok a vitorlák, melyeket a szél forgat s a malomkövet hajtják. (…) Óriások azok, s nekirontott az egyik szélmalomnak, beleszúrt dárdájával annak vitorlájába, melyet azonban e közben a szél oly sebesen hajtott már, hogy a dárdánál fogva a lovagot lovastul együtt magasan felkapta a levegőbe, s mikor a dárda a nagy súly alatt ketté törött, a vitorla úgy oda teremtette a mezőre a felkapottakat, hogy se ló se gazda még csak meg se nyekkent.” (A részleteket Győry Vilmos fordításában idézem.)

Kép forrása

A kallómalmok sem kallódtak el

A tizennegyedik fejezetben útjuk során Don Quijote és Sancho megszomjaznak, és a józan paraszti ésszel gondolkodó szolga a füves területből arra következtet, hogy ott valahol forrásnak vagy pataknak is kell lennie, ami „ezt a gyepet megnedvesíti”. A búsképű lovag kantáron fogja Rocinantet, Sancho pedig szamarát kötőféken, tapogatózva haladva előre a sötétben. Ekkor olyan hangokat hallottak, mint amikor egy szikláról víztömeg zúdul alá. A víz közelségének megörültek, ám az időről időre folyamatosan ismétlődő csapások és láncok csörgése hallatán Sanchonak inába szállt a bátorsága. Nem így Don Quijote, aki azonnal a harcok istenére, Marsra gondol, és újabb ellenséget vél felfedezni: „A sziklák alján néhány rozzant viskó vala látható, inkább épületromok semmint házak, s most úgy tapasztalák, hogy ama szűnni nem akaró ütések zaja ezek közül hangzik ki feléjök. Rocinantet nyughatatlanná tette a víz- és ütés-zuhogás, Don Quijote azonban lecsendesíté s halk-léptetve közelíte a házak felé, miközben magát szíve mélyéből Dulcinea kegyeibe ajánlá, kérvén, lenne segítségére e rettenetes utban és vállalatban. Sancho egy arasznyira sem távozott ura mellől, sőt a mennyire csak tudta, annyira kinyujitotta nyakát, hogy Rocinante lábai közt keresztül kukucsálva, megláthassa, mi az, a mi néki e nagy aggodalmat és rémületet okozza. Alig mentek ujabb száz lépésnyire, midőn az utnak kanyarulatánál egyszerre kisült, a maga tiszta valóságában, mi okozta hát azt a borzasztó s őket oly szerfölött elrémítő zajt, mely az egész éjszakán át rettegésben tartá szivöket. Az bizony nem volt semmi más, mint egy kallómalomnak hat kótisa (kalapácsa) melyek váltakozó ütésétől ama zaj származott.”

Amint Sancho meglátja a malmot, majd kipukkad a nevetéstől, majd amikor Don Quijote megsértődik, azt mondja, csak tréfált. Gazdája megpróbálja még a maga javára fordítani felsülését, és erősködik, hogy ő mégis csak a rettenthetetlen lovag: „Ha te tréfálsz is, én ugyan nem tréfálok − viszonzá Don Quijote − s ám mondja csak, tréfás uracskám, azt hiszi talán, ha ez nem kalló-kótis, hanem más valami veszedelmes kaland: nem lett volna talán annyi bátorságom, hogy bele vágjak és véghez vigyem? Avagy kötelességem-e nékem mint kóbor lovagnak megkülönböztetni a hangokat s tudni valjon kalló malomtól származnak-e vagy sem? Egyébiránt, hogy is volna ez lehetséges mikor szent egy igaz, hogy ilyet soha életemben nem láttam, míg te bizonyára eleget, minthogy alacsony paraszt lévén, ilyenek közt születtél és nevelkedtél. S ha nem hiszed, ám változtasd e hat kalapácsot megannyi óriássá s hozzad őket szembe vélem egyenként vagy egyszerre valamennyit, s ha mindnyájokat földre nem terítem, akkor ám űzz gúnyt belőlem tetszésed szerint.”

De mi is az a kallómalom? A gyapjúszövet feldolgozására szolgáló kallózó malmok a tizedik században terjedtek el Nyugat-Európában. Az első kallómalomToszkánában, a Serchio folyó partján épült 983-ban. Ezután hamarosan megjelentek az ilyen malmok Franciaországban és Spanyolországban is. Cervantes minden bizonnyal érdeklődéssel figyelte meg működésüket.

Magyarországon az 1205–1218 közötti időkből maradt fenn az első adat a gyapjúszövet malomban való kallásáról egy Sopron környéki latin leírásból. Az egyik legérdekesebb kallómalom Egerben volt. A 2001 novemberében megjelent Hevesi Naplóból megtudjuk, hogy „A kallás egy mozzanat a posztókészítés láncolatában, s a malomhoz hasonló épületben történt. Nagy vízikerék hajtotta a hengereket, kalapácsokat”, amelyek „tömítik az anyagot... A művelet folyamán az anyag, hosszában mintegy 22-35, széltében 35-50 százalékot veszít méreteiből... Hová lettek az eltűnt méterek? Elkallódtak. Ezért van az, hogy amikor keresünk valamit, amit soha nem találunk meg, ami elveszett, azt mondjuk elkallódott.”

Kép forrása

Don Quijote kalandja a hajómalommal

Mielőtt derék lovagunk hajómalom-kalandját felelevenítenénk, ismerkedjünk meg Don Quijote újabb célpontjával. A hajómalom a rómaiak találmánya. Az 536-ban Rómát ostromló gótok elterelték medrükből a rómaiak malmait hajtó patakok vizét, hogy a várost kiéheztessék. A rómaiak ekkor őrlőmalmaikat a Tiberisen horgonyzó dereglyékre helyezték. A hajómalmok szükségszerűen helyettesítették a szárazföldi malmokat olyan nagy folyók mellett, mint nálunk a Duna, a Tisza vagy Spanyolországban az Ebro, amelyeknek jelentősen változott a sodrása és a víz szintje.

Don Quijote elhatározza, hogy mielőtt Barcelonába mennek, felkeresik az Ebro folyó partjait. (Az Ebro Spanyolország legbővizűbb folyója az Ibériai-félsziget északi részén.) A búsképű lovag gyönyörködve szemlélte a kies partot, a méltósággal hömpölygő vizet, mígnem megpillantott egy, a partmenti fákhoz kötött sajkát és távolabb egy hajót: „Tudnod kell, Sancho, hogy ez a hajó itt előttünk engemet egyenesen arra szólit és hí fel, a nélkül, hogy neki bármi más értelmet tulajdoníthatnék, hogy szálljak rá, s menjek vele valamely lovag vagy egyéb szükségben lévő előkelő személyiség segedelmére, a kinek okvetetlenül igen nagy veszedelemben kell lennie.” Elvágják a sajka kötelét, és a folyó sodrával közelednek a hajóhoz, amelyen Don Quijote „kárvallott királynét” vagy hercegasszonyt akart kiszabadítani az általa látni vélt vizivárból. „A vizi molnárok észrevéve, hogy a folyó háta valami sajkát hoz, melyet az ár egyenesen a kerekek felé ragad, a malmokból sokan kisiettek s hosszú póznákat kapkodtak fel, hogy a sajkát feltartóztassák.” Don Quijoténak több se kellett: „Roszra törő s még roszabbat forraló aljas csőcselék, bocsássátok szabadon, saját kényére azt a személyt, kit e ti erősségtekben vagy fogságtokban tartogattok, legyen az előkelő vagy alacsony származású, akármi rendhez s ranghoz tartozó: mert én Don Quijote de la Mancha vagyok, a kit más néven Oroszlán-lovagnak neveznek, s a magas ég határozatából az én számomra van fentartva, hogy e kalandnak szerencsésen véget vessek.” A molnárok nem vették a dolgot tréfára: „a csónak előtt keresztbe vetették póznáikat, mi által feltartóztatták, de ugy, hogy egyszersmind föl is fordították s Don Quijotet és Sancho Panzát szépen beleboríták a vízbe. Don Quijote ugyancsak jó hasznát vette, hogy úgy tudott uszni mint a hal, bárha fegyverzetének sulya kétszer is a víz alá merítette; de ha a molnárok utánok nem ugranak s ki nem huzzák őket, mind a ketten ott találták volna fel sirjokat.”